Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3. szám - Megtalálható-e a múlt?: Gyáni Gáborral beszélget Ménesi Gábor
érzékeny a holokauszt és minden, ami a huszadik századdal összefügg. White ebben az esetben az önkorlátozást tartja szükségesnek, s elméletét nem alkalmazza teljes körűen a közelmúlt traumatikus eseményeire.- Könyvében arra is rámutat, hogy manapság Magyarországon nincs olyan holokausztkutató teljesítmény, amely termékeny módon kapcsolódna bele a nemzetközi tudományos diskurzusba. Ez mindenképpen meglepőnek tűnik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a hetvenes-nyolcvanas években - elsősorban Ránki György tevékenységének köszönhetően - a hazai történettudomány bekapcsolódott a téma nemzetközi folyamatába. Mi ennek az oka?- Miután ez a megnyilatkozásom éles vitát váltott ki, ma már óvatosabban fogalmaznék. Nem azt állítom, hogy Ránki holokausztkutató volt, az azonban kétségtelen, hogy neki köszönhetően került be Magyarország a holokauszt nemzetközi diskurzusába. Kapcsolatot keresett és talált az elismert szaktekintélyekkel, köztük Randolph Brahammel, aki mindmáig a legjelentősebb Amerikában élő magyarországi holokausztkutató. Bármit mondanak a Magyarországon regnáló holokauszttörténészek, azóta is azt tapasztalom, hogy nincsenek benne a diskurzusban, nem ismerik és nem idézik az írásaikat. Akárhány szakkönyvet vagy bibliográfiát felütök, nem találom bennük a hazai kutatók nevét. Ennek a legfőbb oka véleményem szerint konzervativizmusukban, módszertani, szemléleti elavultságukban rejlik. Egész egyszerűen érzéketlenek a holokausztban mint európai identitásproblémában benne rejlő kérdéskör gazdagsága iránt. Nem veszik tudomásul, hogy a holokauszt már régóta nem egy puszta történeti téma, hanem a modem ember öneszmélésének dilemmái koncentrálódnak benne. Az tudniillik, hogy mire vagyunk képesek a hatalmas technikai bázis, a civilizáció birtokában. Arra, hogy eszkaláljuk az embertelenséget? Igen, többek között arra is. Ezt a holokausztnál semmi nem mutatta meg világosabban, hiszen azt a rendkívül fejlett logisztikai struktúrát, korszerű bürokratikus szervezőkészséget, amivel a német társadalom rendelkezett, emberi életek módszeres kioltására használták fel. A holokauszt éppen az extremitása miatt válhatott az európai identitás, a modem ember alapproblémájává, mert elkerülhetetlenné tette, hogy szembenézzünk saját magunkkal, azzal, hogy mi rejlik bennünk, hogy vajon mindig tökéletesebbé tesz-e bennünket a materiális fejlődés és egyfajta intellektuális, kulturális magasrendűség, vagy nincs ilyen összefüggés, és erkölcsileg ugyanolyanok maradtunk, mint régen. Ezek a felvetések persze nem szokványos történetírói kérdések, hanem filozófiai, etikai és teológiai problémákat sűrítenek magukba, ám az említett traumák, tapasztalatok birtokában mégis megkerülhe- tetlenek. Amíg a történész nem képes arra, hogy legalább a maga módján számot vessen ezzel, és ne úgy kezdjen hozzá egy magyarországi holokauszttörténet elmondásához, mint egy szokványos történeti téma feldolgozásához, addig nem tud része lenni a diskurzusnak. Szakítani kellene azzal a történetírói gyakorlattal, amely legfeljebb arra korlátozódik, hogy a holokauszt tényeinek felmutatásával a történész jelenében felbukkanó antiszemita veszélyekre figyelmeztessen. Mert ma Magyarországon nagyjából ennyi az üzenete a holokauszttal kapcsolatos történetírásnak. Ez elég sovány szellemi teljesítmény ahhoz képest, amilyen lehetőségek ma a téma kapcsán a történész számára szellemileg megnyílnak. Kertész 9
