Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - HETVEN ÉVE SZÜLETETT GION NÁNDOR - Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről Balázs Józseffel
tétlensége miatt a csapat is kettévált - én is otthagytam, s beálltam a Moldova-Csurka-féle Szocreálba. A Tóni-féle csapat aztán befulladt, de a mienk még mindig megvan, ha a betegségem miatt már nem is tudok futballozni, csak szurkolójuk vagyok. A mai napig büszke vagyok, hogy a lebetegedésem előtt három hónappal még a bécsi Práter stadionban fociztam a csapattal, de jártunk az NSZK-ban, Ausztriában, s terveztük, hogy megyünk még Norvégiába, Olaszországba öregfiúmeccseket játszani... Persze lehet, hogy az én megrúgásomba az is belejátszott, hogy korábban, ötödéves egyetemista koromban a Tóni egyik kisregényéről írtam egy recenziót a Kritikába. Amelyben nem mondtam azt, hogy zseniális munka, hanem hogy „rendben van, ez egy jó könyv". És valahogyan, talán két mondatban, valami bíráló megjegyzést tettem a stílusára - mert valami stilisztikai bakit találtam benne, valami semmiséget. Nyilván Tóni olvasta ezt, és még élt benne ennek az egy mondatnak az emléke, amikor belém rúgott. Ezt már csak később gondoltam, persze, hogy ez történt, hogy én nem azt mondtam róla, hogy zseniális munka - pedig különben abszolút mértékig dicsértem.- Hajnóczy Pétert hogyan ismerte meg?- Mint már levelemben megírtam7, miköztünk Péterrel nem volt egy széles bázisú, széles alapozású kapcsolat. Ennek se ő, se én nem voltam az oka - egyszerűen úgy alakult, hogy az ő rövid kis életének az utolsó másfél évében találkoztunk. Teljesen véletlenül, a Valóság szerkesztőségében, ahová ő állandóan bejárt, ami neki egy tanyája volt (már nem dolgozni ment, mint korábban, amikor Az elkülönítő szociográfiáját írta). Reggel érkezett, és aztán estig ott maradt. Beszélgetett a szerkesztőségben az emberekkel. A szerkesztők, Lázár, Sükösd és Körösi is nagyon szerették őt, különösen a hölgyek, a két titkárnő. Én pedig többször bejártam oda sakkozni, és így találkoztunk. Kapcsolatunk azonban mindössze öt-hat találkozásra szorítkozott. Másodszor is a Valóság szerkesztőségében találkoztam vele. O akkor nem tudott meglenni anélkül, hogy ne vitt volna bort valamelyik közértből, és ne igyon fönn a szerkesztőségben. Rengeteg ideje volt és mégsem volt ideje. Számomra felfoghatatlan, hogy mikor írt?! Nem tudom, hogy mikor írhatott, ugyanis reggeltől estig ott tartózkodott... Beszélgettem vele, és firtatni kezdtem, hogy miért iszik. Én ugyanis rendkívüli módon ellene vagyok az italozásnak - most is. Nem vitatom azt, hogy annak, hogy emberek isznak, annak lehet jogosultsága, tehát ebben teljesen toleráns vagyok. Erre Péter elmondta nekem, hogy mi a kedvenc koktélja. Ami nélkül már nem is tud élni - a fantasztikus érzés nélkül, amit ez benne kivált. Valamint, hogy nekem fogalmam sincs az életről, s hogy ez mit jelent! A koktélja a következő volt: mindig vett tiszta, 100%-os alkoholt és szerzett valahonnan zöld diót hozzá. Az alkoholt ráöntötte a zöld dióra, és egy-két napig úgy hagyta. Aztán az alkoholt vagy megitta magában, vagy valamit még tett hozzá. Erre már nem emlékszem, de hogy a zöld dió tiszta alkohollal volt erjesztve, arra igen. Ez volt a kedvenc itala, amit nekem hátborzongató volt még hallgatni is. Ez ugyanis már más, az alkoholizmusnak valami egészen különleges dimenziója, amiről a normálisan gondolkodó, hétköznapi életet élő embernek, mint jómagam, kevés fogalma van. Mi nemigen tudhatjuk, hogy milyen titkok, milyen kívánalmak, milyen belső indítékok vezették el ezt az embert - vagy általában az embert - oda, hogy egy ilyesfajta ital legyen neki a legkedvesebb itala. Valahol olvastam róla, amikor meghalt, hogy ő magát vitte a sírba. Az az érzésem, hogy az ilyen koktélok széttrancsírozhatták az ő erejét, energiáját, ellenálló képességét, mindent, ami az emberben ahhoz kell, hogy mindennap létezni tudjon. Valóban ez, ez tántorogtatta őt bele a sírba. 86
