Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - HETVEN ÉVE SZÜLETETT GION NÁNDOR - Kántor Lajos: A szégyen éveiből
tünk". A jelentés szerint a pártgyűlést azért hívták össze, hogy megtárgyalják a magatartásomat, ugyanis a párt alapításának 65. évfordulójára szerkesztendő ünnepi számba a kortárs román és romániai magyar („nyelvű") irodalomról írt cikkem módosítását kérték, én viszont az újraírást visszautasítottam. Rácz Győző kilátásba helyezte, hogy szankcionálni fognak. A Kolozsvári írótársaság bürója részéről jelen lévő Szilágyi István és Eugen Uricaru azt ajánlotta, hogy a folyóirat nehéz helyzetében (ezek Szilágyi szavai) tegyek meg mindent, hogy az írásom megjelenhessen. Én kételyeimet fejeztem ki, hogy eredményes lesz az átdolgozás, de végül beadtam a derekamat. „Udrea" később jelentette, hogy Kántor - a „forrás" meglepetésére, várakozása fölött - elkészítette az anyagot. „Läzärescu" május 9-én arról számol be, hogy Sasu megyei titkár jóváhagyta az átírt változatot, de több fejezetet kivettek belőle, én pedig kiábrándultán azt mesélem neki, vagyis „Läzärescunak", hogy így egy konformista szöveg keletkezett, ami engem kompromittál az olvasók előtt. Sasu állítólag még közölni akart velem valamit (Rácz mondta), de erre nem került sor. A dossziéim jelenlegi olvasását ismét „Adam" kollégám tudósításával zárom. A dátum: 1986. július 4. (besúgóm és a tartótiszt ismét a „Rapszódiában" találkozik), írását - itt az aláírását, „Adám"-ként, vagyis ékezettel - természetesen felismerem, miként a „ Lázárescuét" is. A lényeg a tájékoztatás: újrakezdődtek vitáink Ráczcal, én Rácz szerint befeketítem a lapunkat, amikor azt állítom, hogy A Hét is jobb nálunk, elmarasztalom a szerkesztőség vezetőségét és Ráczot, amiért a hozzá nem értők azt csinálják a Korunkkal, amit csak akarnak, nem áll ellent az aljas támadásoknak. „Adám" beszámol Rusu századosnak, hogy mi - Rácz és én - ismét nem beszélünk egymással, egymás háta mögött gyanúsítjuk a másikat, rossz tréfákat engedünk meg magunknak. Innen már visszaveszem a szót Ioana tábornoktól, „Adamtól", „Udreától" és „Lázárescutól", hogy idézhessem, azokban a hetekben-hónapokban hogyan is láttam a dolgokat, mit tartottam fontosnak, kötelezőnek elmondani távolabb élő, valódi barátaimnak. Kalotaszentkirály (pontosabban: Zentelke), 1986. április 27. Kedves Laci! Egyedül hallgatom az immár vizet is hozó malomárok zúgását - a család itt lévő tagjai ugyanis bent tévét néznek. Ez ma már az egyetlen hely, elérhető közelben, ahol jól érzem magam, viszonylag nyugodtnak és viszonylag szabadnak, ahol megjön a kedvem (még adott körülményeink között is) dolgozni - vagy legalább levelet, őszinte levelet írni. Küldök, azaz címzek hát Neked egy misszilist, az esetleges folytatás reményében, a folytathatóság reményében; ha gondolod, ne dobd el ezt a mostanit sem („la o adicá" - ahogy egyre távolodó szomszédainktól, részben egykori barátainktól tanultuk). - A mikesi (nem lévais) hangulat sajnos egyre kevésbé idegen tőlem, ne vedd póznak, igazán nem az. Csak éppen kényszerét érzi az ember, hogy valamiképp írásba rögzítse a kimondhatatlant (ez sem romantikus túlzás, hanem szomorú tény: egészében sehol ki nem mondható), ami naponta történik velünk. Ha egyszer valamikor, valakik, valahol visszagondolnak rá, a túlélők közül, bizonyára nem úgy fogják megírni, ahogy ez azon „frissiben" hat. Te igazán sokat láttál, átéltél ebből; képzeld most hozzá, hogy egyetlen év, sőt csupán néhány hónap alatt annyira felgyorsultak az események, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Én már régebben is mondtam magamnak azt a bizonyos viccet, amelynek az időszerű poénje „biccentsen csak!", most még inkább foghatnám, nézhetném a fejem, amíg van mit és van mivel. 65
