Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Dobozi Eszter: "Kössenek engem Magyarországhoz!": Agócs Sándor verseskönyvéről
Dobozi Eszter „Kössenek engem Magyarországhoz!" Agócs Sándor verseskönyvéről Az Ördöglakat a számon című kötet negyvenkilenc verséből harmincegyben szerepe van az időélménynek. Nem csupán a könyv azon ciklusában van ez így amely a Szószegő idő címet viseli, hanem a további két fejezetben, A légtornász ébredésében és az Ördöglakat a számon címűben is. A költő egyfelől az időfogalom és a megtapasztalt, megélt idő összetettségét szemléli, amellyel filozofikus hajlamú szerzők már több mint egy évszázada bajlódnak, másfelől azt az időzavart észleli, amely az új évszázad (-ezred) kezdetének a sajátja. Agócs Sándor költészete is érzékeny arra a jelenségre, amely a kommunikációs technikák régebben elképzelhetetlen fejlődéséből előállt, s abból a kényszerből, amely a cselekvő és a rászabott feladataiban helytállni akaró ember igyekezetéből származik. A távolságot mint akadályt kiiktató szemléletet, a mindenütt jelen lenni már-már a személyiség egységét roncsoló törekvését, a párhuzamos jelenlétek csapdájában vergődő ember kínját fölismerő líra rajzolódik ki itt: „minden fronton őrült módon / forog a kerék körbe-körbe / forog mintha csakis tőle / függne minden percünk / most már mindörökre - / pedig ez csak egy kerék H és ezalatt alig vesszük / észre a mindenség felét, a váratlan helyzeteket akár" (Sűrűbben élünk). Időzavar című versében nem csupán az a szokványos lírai téma foglalkoztatja, hogy az ember múlékony lény („eltűnünkészrevétlen"), hanem annak megszenvedése is, hogy az önmeghatározásra vágyó nem talál bizonyosságot sehol és semmiben: „Ha lenne egy biztos pont, / túlélnénk még a halált is, és kitágulna a végtelen..." „Az idő jelentőségét és természetét szomjazom megtudni"- írta 1611 évvel ezelőtt Vallomásaiban Szent Ágoston. „Nem a múltat mérem, hiszen már tovaillant. Mit mérek tehát? A múló, de még el nem múlt időt?" - így elmélkedik a több mint másfél évezred előtti gondolkodó. „De valamiért az sose látszik, / mikortól zárul a múlt és / honnan kezdődik a jelen"? - amikor ekként zárja költeményét, ugyanez izgatja a ma élő költőt is? Meglehet, hogy ez is, a filozófia egyik alapkérdése. Mégis talán közelebb járunk a kötetbeli valósághoz, ha múlt és jelen összecsúszását a történelem idejének föltáratlanságaként, történelemérzékelésünk zavarodottságaként értelmezzük. Erre késztet bennünket Agócs Sándor verseinek sok-sok történelmi utalása. Gyakran visszatérő vonatkoztatási pont ugyanis kötetében a történelmi múlt: a háború, Trianon, 1956 és a mártírok kivégzésének éve, az az idő, amikor még állt a berlini fal, de érinti azokat az eseményeket is, amelyeket egy majdani történetírás a közelmúlt jelentőséggel bíró fordulataiként írhat le. Ritkábban a személyes élet múltbeli szakaszainak egy-egy motívuma kívánkozik versbe, de nem nosztalgikusan, inkább groteszk szemlélettel láttat régi pillanatokat (A gombostű hegyén), legtöbbször azonban olyan történések tűnnek föl egy-egy villanóképben, egy-egy időhatározóban, amelyeknek közéleti vonatkozásai vannak. A Kinek az országa remény és reményvesztettség között veszteglő két évtizedünk felemásságát panaszolja, a Helybenjárásaink a 87-es lakiteleki sátor alatti találkozás fölidézésével indul, Az országház előtt a „jelenkori kapitalizmus / vétlen áldozatai"-t emeli a kommunizmus áldozatai mellé, a Vadvirág, temető a Katynra emlékező lengyelek közelmúltbeli szerencsétlenségéről beszél. Költői elhivatottságából, a követendő példákból következően Agócs Sándor lírájában - ahogyan a különböző idők is egymásra torlódnak - egymástól alig elválaszthatóan, vagy már-már elválaszthatatlanul összeolvad az egyéni és a közéleti nézőpont. így keletkezhetnek ilyen sorai, mint amilyenek Az ajtón kilépve zárórészében olvashatók: „...az ajtón kilépve jobb / a világhoz igazítani magad / és 107
