Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Sümegi György: Diószegi Balázs arcképeiről
Lajos hatása is érvényesülhetett e Szalay Lajos-nemzedéknél, ahová Diószegi is sorolható. Ők ugyanis nem sokszorosított művekre (bár ezek készítését is megtanulták) bízták mondandójukat, hanem a rajzot, a közvetlen, egy példányban létező műformát részesítették előnyben, természetesen festményeik és másfajta kompozícióik mellett. Vagyis a vonal, a vonallal körbeírható tárgyi világok és formarendek váltak fontossá a számukra. S hogy ez így alakulhatott, abba belejátszhatott a két háború közti történeti idő is magyarországi sajátosságaival, jellegzetességeivel. Talán éppen a társadalmi feszültségek, kulturális eltérések és az erkölcsi érzékenység együtt segítették e gyors reagálású műfaj térnyerését. A rajz a képzőművészeti megszólalásnak, az önkifejezésnek a legközvetlenebb formája, hiszen még egyéb kompozíciók tervezésénél, vázlatok készítésénél is kézenfekvő a használata. Képzőművésznél szinte a gondolkodás, a műérlelés legalapvetőbb eszköze, a legegyszerűbb állítás, a kijelentő mondat, az alap. A generáció meghatározó alkotói kivétel nélkül jelentős rajzoló művészek (Amos Imre, Bálint Endre, Hajnal János, Hincz Gyula, Konecsni György, László Gyula, Miklóssy Gábor, Szabó Vladimír, Szalay Lajos, Tóth Menyhért, Vajda Lajos). Diószegi Balázs e generációhoz tartozóként ugyancsak fontos szerepet szánt a rajzolásnak, a rajznak, ám gyakorolt műfajai (alakos kompozíciók, tájképek, portrék) közül elsősorban az arcképek létrehozásában jeleskedett. Rajzolása küzdelmes kezdeteiről így vallott: „Nem tudtam kötetlenül rajzolni. Egy görcsféle bennem volt, hogy jó rajzot (kiemelés Diószegitől) kell csinálnom. Ez elfogulttá tett a jelenségekkel szemben, és megnehezítette a sikert. (...) Szalay Lajossal gyakran rajzoltunk együtt a grafikán."5 „Szeretem az embereket, minden emberarc történelmet sugároz. Az ember, egy ember történetét. Még jobban szeretem a gyerekeket, mert azok még tiszták és őszinték. (...) A gyerekektől tanultam meg rajzolni, az ő kötetlenségük révén. A gyerek rajzai már eleve művészi értékűek." Rajzolói praxisa fixálódásába meghatározóan belejátszik rajztanári tevékenysége is, hiszen egész pedagógusi pályáján méltányoló rácsodálkozással figyelte tanítványai rajzolását, amit mindig az őszinteség elemi megnyilatkozásaként értékelt. Áttételesen talán okult is belőle legalább annyit, hogy az idealizálást mellőzte, a valóságos arcot, jellemet kísérelte meg rögzíteni rajzain. Ez a habitusához is szervesen illeszkedő sajátossága lett, mivel megvetette a cicomát, a kikerekített formák jóllakottságát. Szikár és puritán, őszinte és közvetlen volt alkatilag is. „Mindig magányos voltam. Voltunk. Ketten. Az anyámmal. Féltem az emberektől. Féltem a családi kapcsolatoktól. Az úriemberélettől. A külsőségektől. Egy vigasztalásom lehet. Műveim alatt látható a nevem." Mondandója összefogottságában, redukált színvilágában (fehér, fekete, némi rózsaszínnel vagy zölddel kiegészítve) jut kifejezésre mindez. S egyéni alkatán kívül a felső-kiskunsági puritán, református lelkiség, a szikár életvezetés és az őt egyedül fölnevelő édesanya nehéz életküzdelme egyaránt befolyásolhatták. A Diószegit művészpályára segítő gimnáziumi rajztanára, a kitűnő Gál Sándor ilyennek látta: „Már fiatalon felfedezte a lényeg kiemelésének fontosságát, festészetének e törekvés mindig jellemzője maradt. A lényeg kiemelését, mondhatni kun szűkszavúsággal, a legegyszerűbb formával, amely egyszersmind a legjellemzőbb is. A részleteket elnagyolja, az esetlegest, a pillanatnyit elhagyja. "6 Az arcképrajzolás, a portrézás, a gyors portrélejegyzés mint metódus a kiskunhalasi korszakában (ezt jól érzékelteti a kötet) az 1960-as évtizedtől vált fontos alkotói eszközévé. Újra az alkotót idézem: „Uram, van egy perc ideje? Miért? Nagyon jó feje van, szeretném megrajzolni. Elővettem a blokkomat, hozzáfogtam a rajzoláshoz. Mivel nagyon szuggesztív feje volt, gyorsan rajzoltam. Talán még egy perc sem kellett hozzá." Lerajzolta művészkollégáit 5 Diószegi visszaemlékezéseit ebből a kiadványból idézem: Diószegi Balázs Munkácsy-díjas festőművész. Szerk.: Pap Gábor. Kiskunhalas, 1987. 6 Gál Sándor: Gondolatok Diószegi Balázs kiállításáról. Petőfi Népe, 1970. okt. 23. 100
