Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 12. szám - Sümegi György: Diószegi Balázs arcképeiről

(Somogyi József 1970, Gál Sándor 1972, Miskolczy Ferenc 1972, Baráth József 1974, B. Mikii Ferenc 1978, 1980); megörökített művészettörténészeket (Németh Lajos 1971, Sümegi György), muzeológusokat (Janó Ákos 1959, Vorák József 1961, Nagy Czirok László 1965). S a kiskunfélegyházi múzeum feledhetetlen múzeumi mindenesét, Hajmás Sándor bácsit is (1972) az ő rajzából ismerhetjük. A legnagyobb számban ismerőseit, szomszédait, piaci és bolti eladókat és a kiskunhalasi utca számára érdekes arcú embereit vette rajztollára. „Szép feje volt. Őt is megrajzoltam. /.../ Hirtelen róla is készítettem egy gyorsportrét. Kevés vonallal, mosolygás közben. /.../ Gyorsan megrajzoltam a fejét, még ott, az utcán. Kérdezte, mit fizet? Csinálja meg a kapcsolóimat - mondtam."

„Festőművész és varázsló vagyok, gyors rajzot csinálok. Hirtelen lerajzoltam. Szeretnék örömöt okozni” - ezek is Diószegi mondatai, és jól bevilágítanak a szándékába: örömrajzolás, kapcsolatteremtő alkalom, egyedüllét elleni művészetterápia, rajzonkénti sikerélmény megteremtése. A magány föloldásának művészi kísérlete.

Diószegi arcképrajzain, portréfölvételein talán a karakterjegyek rögzítése a legfontosabb, az arc egyéni vonásainak megfogalmazása, a meghatározó arányok (homlok, orr, száj stb.) kifejezése, a lélek tükrének, a szem színének és a bőrszínnek a megmutatása (a festett képein), az egyéni tekintet megragadása. Festmények, akvarellek, az arcformák részletezését lehetővé tevő pasztellek és szénrajzok után a legnagyobb számban tussal készített tollrajzok (szerencsére kevesebb a fényben tartáson halványuló filc) alkotják rajztékáját.

Engem 1974-ben, a kecskeméti Katona József Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítása előkészítése idején rajzolt először, majd 1977 és 1978-ban. A legutolsóra azt jegyezte föl, hogy „emlékül", mivel a saját, egyre riadtabb szemű önarcképeire kezdtem hasonlítani, amikor abbahagyta a rajzolást. S ezt ő maga jegyezte meg mosolyogva, kicsit ironikusan, de a rajtakapottság belenyugvó derűjével.

Visszatérve, Diószegi Balázs festett, rajzolt arcképeinek gazdag, eddig soha nem látott összefoglaló adattárára: szép kiállítású kötet. A szerzőt, szerkesztőt, Szakái Aurélt és a könyv megalkotásában részt vevő munkatársait illeti köszönet érte. Bízom benne, hogy ez csupán a folytatást provokáló kezdet. Diószegi Balázs születése centenáriumán, 2014-ben ennek a könyvnek a hasznos anyagával (is) megbővített monográfia jelenhet meg. Talán írásait, vallomásait, leveleit mint a művészetére vonatkozó elsődleges forrásanyagot is kiadják. Tudományos konferencián taglalják majd a Kiskunság, a Duna-Tisza köze, az Alföld képzőművész kortársai sorában életműve jelentőségét. Elkészülhet végre róla az évek óta tervezett film. S így a kiskunhalasi képzőművész triász (Thorma János, Berki Viola, Diószegi Balázs) harmadik tagjaként elfoglalhatja a műveivel kivívott méltó helyét a magyar képzőművészet 20. századi glóbuszán.

101