Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Kontra Ferenc: Vándorok
Jól van. A kalapos hajtó előhúzott egy levelet a zsebéből. Olvassa el. Az erdész széthajtotta a papírt, és úgy olvasta végig, hogy közben a szája is mozgott. Értem. Megfordult, és kinyitotta az öklömnyi sarokvasakon nyugvó kovácsoltvas kapu mindkét szárnyát. Úristen, förmedt rá a hajtó, ettől a nyikorgástól még a lovak is elvesztik a hallásukat, nem mernek elindulni. Az út megszakítás nélkül, nyílegyenesen folytatódott tovább, csak hűvösebb lett. Erdei tisztások apró távoli foltjai a sok vadászlessel megmutatták, hogy mennyire sűrű az erdő. A lombok tépett szélein alig szűrődött át a nyári nap. Azt is észrevették, hogy nem csak úgy maguktól nőttek, a legvénebb fák is sorfalat alkottak az út mentén, beljebb fiatal tölgyek álltak, és sok volt a vadaknak ültetett galagonya, vadalma és szelíd gesztenye. Egy vén gyertyán lombkunyhójából mókus dugta ki a fejét. Lent, a fa körül egy törpe rózsabokrot kergetett, amikor már éppen elérte, a bokor alaposan összeszurkálta. Félórányit haladtak befelé az úton, mire elérték az erdészlakot. Ez lehetett a vidék legmagasabb pontja, nem véletlenül építették ide. Ahogy ott állt a domb tetején, szinte kastélynak tűnt. Az erkélyszerű kiszögelléséről rá lehetett látni az egész erdőre, azon túl a vízililiomoktól sárgálló lápos rétre, a sásszigetekre, a kormoránok csupaszra fosott fáira, melyek a savas lávától pusztultak el és váltak a ragadozó madarak fehér bástyáivá. A hajtó a kocsi hátuljához ment és lehajtotta a lépcsőt. Olyan volt, mint egy létra, csak éppen a fokai voltak szélesek, hogy kényelmesen lehessen lejönni rajta. Az ajtóban előbb egy kopaszodó, lobogó hajú ősz úriember jelent meg. Viseltes bársonymellényben volt, és hunyorogva lépegetett le, aztán megmozgatta a tagjait, mintha hosszú börtönbüntetését töltötte volna, és most ismerkedne a szabadsággal. Körbejárta a tisztást, és egy karóval megjelölte azt a helyet, ahova a kocsinak állnia kell. A nyomaték kedvéért a mutatóujjával is oda mutogatott, mintha egy centivel sem lehetne eltérni, a hajtónak éppen oda kellett irányítania a lovakat. Csak akkor szánhattak ki a többiek, amikor a kocsi már a végleges helyén állt. A vörös díva a tisztás közepére sietett, kialvatlan arcát a fény felé fordította, köntösét széttárta, mintha reflektorfényben állna, és a nap is úgy mozogna az égen, ahogyan ő irányítja, mint aki hagyja, hogy végigjárja a forróság, végre felélessze a nap melege, és a mozdulatlan szoborból percek alatt forgószél lett, aki képes egy ládából percek alatt kirámolni, aki utasításokat ad, torkának mély hangjaiból trillázás lesz, amitől a tölgyek rigói is elnémulnak. Az inas és a hajtó belülről kihúzgálták a rögzítő vasakat és a kocsi tisztásra néző falát lehajtották. Egyetlen mozdulattal szabadtéri színpadot teremtettek. A lehajtott fal eltakarta a kerekeket, láthatóvá tette a belső teret, amelyben a rögzített bútorok úgy álltak - szekrények, velencei tükrök, zsámolyok, függönyök és a csillár -, mintha egy ünnepélyes nappaliba nyerne betekintést, aki éppen ide érkezik. Az erdész éppen ekkor ért oda a lován. A lak lépcsőkorlátjához kötötte. Megpaskolta, hogy maradjon nyugodtan. Az almásderes idegesen rángatta az orrát, bántották a harsány, ismeretlen illatok meg a ricsaj. 7
