Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Kontra Ferenc: Vándorok
Nem mondom, megadják a módját az utazásnak. Micsoda fotelek! Biztosan kényelmesebb, mintha a pléhkecske fapadosán jöttek volna. Mester, a lovakat kössük az istállóba? Micsoda, Mester? Minek a mestere? Itt leszünk egy darabig, meg fogja tudni. Akkor megmutatom, hol lesznek elszállásolva. Hogy hol fogunk lakni, emelte fel a hangját a díva, aki már lépkedett is felfelé a kőlépcsőn az erdészlak oldalában két aranyfogantyús kalapdobozával. Nem, asszonyom, nem arra. Hátul lesz a bejárat, a vadászlak alatti cselédszobák üresek. A pincében? Akkor inkább a kocsin alszom, ott legalább van kényelmes kanapé. Már hogy lenne itt pince? Elöntené a talajvíz, a tisztáson még a tavasszal is állt a víz. Abból legalább van bőven, és tiszta. Mosdáshoz csak le kell menni a rétre. Ússzanak egyet. Mi itt vendégek vagyunk, szögezte le a Mester. Közben fenyegető kört alkottak a vendégek az erdész körül. Az erdésznek körbejárt a tekintete az arcokon, megszámolta őket, heten voltak, három nő és négy férfi. A hetes szám mifelénk nem hoz szerencsét. Nekünk eddig szerencsét hozott, mondta a lány, akinek eddig a hangját sem lehetett hallani. Elég soványka, és nagyon sápadt is, szegénykém, mondta az erdész. Lent, a cölöpök alatt van egy konyha is, találnak ott ennivalót. Olyan észrevétlenül alakultak át szakácsnővé, hajtóból szerelővé, utasból favágóvá, hogy az erdész egyszeriben feleslegesnek érezte magát. A nevüket sem kérdezte meg. Fogta a lovát és magukra hagyta őket. Csillagvirág, neked el kell varázsolnod a közönséget. Tudom, hogy nem vagy szégyenlős, de azért a vendéghaj jótékonyan takarja majd, aminek nem szabad látszania. Csak sejthetik, de nem láthatják. Szeretnének ugyan mindent látni, de alig várnák, hogy botrányt csináljanak. Éppen a határán leszünk annak, amit még megteszünk, de már nem lenne szabad. Jól van, megyek, és tanulom a szövegemet. A Mester odament Valentinóhoz, és utasításokat adott neki, hogyan csábítsa el úgy a gazdag hölgyeket, hogy a vadászok mégse lőjék agyon. Az Isten áldjon meg, Lajoska, vidd a napról a kannákat, hőre tágul bennük a spiritusz. Itt robbannak fel a napon! Jól van, jól van, mondta az inas, aki az előadott darabokban is ugyanezt a szerepkört töltötte be: a cselédet, a jobbágyot, a rabszolgát, a pincért, a komomyikot, a sírásót - el sem kellett játszania, csak ruhát cserélt. Nem is kellett a szöveget bemagolnia, inkább hozzá igazodtak. Csak a dívát zavarta, hogy nem tud belépni, mert sosem voltak végszavai. Akkor jutott szóhoz a másik, ha elhallgatott. Mégiscsak borzasztó, hogy ennyire buta. Egy egész dráma azon bukik meg, hogy csak beszél összevissza. De legalább természetes, mondta csípősen a Mester. 8
