Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Kontra Ferenc: Vándorok
Kontra Ferenc Vándorok Egy furcsa, hosszú fekete kocsi haladt az úton. Ilyent még sohasem láttak errefelé. Négy ló húzta, egy óriás hintóra hasonlított az eleje, két esőkabátos férfi ült a bakon. Ezt követte a hatalmas, hosszú faláda hat keréken, az oldalán három-három ablakkal, hátul pedig egy keskeny ajtóval. Mintha egy mozgó faház robogott volna előre az úton, rácsos ablakaiból kifelé kandikáló fejek sziluettjét lehetett kivenni. Talán a fekete gólyákat nézték, a madarak térdig a rét lápos vizében álltak. Egy öklömnyi zöld békát emelt egyikük a magasba, a kalimpáló lábakkal máris a magasba röppent, hogy a zsákmánnyal visszatérjen fiókáihoz a fészkébe. A robogó jármű utasai réti sasokat is láthattak, azok éppenséggel az utat kémlelték, a biztos táplálékforrást, mert ahol út van, ott mindig történik valami. Biztos vadászterep, ahol le lehet csapni a rágcsálókra, azt hiszik a szerencsétlenek, hogy csak úgy átrohannak, de már félúton a tápláléklánc végére érnek. Egyszerre dobbant a lovak patája a szikes úton, még a fél ekesarknyira hajlongó répaegyelő napszámosok is felkapták rá a fejüket. Megjött az Öreg? A közeledés zaja úgy hallatszott, mint a különvonaté, amely mindig rapszodikusan érkezett. És ezek a lovak már annyira összeszoktak, hogy távolról a fejük mozgása is teljesen egyforma volt. A sebesség pedig állandó maradt, nem gyorsítottak és nem is lassítottak, a töltés útja nyílegyenesen vezetett az erdő felé. Az erdőből nem fokozatosan lett erdő, hanem mintha egy magas kerítéssel, a tetején szögesdróttal, egyszerűen kettészelték volna a tájat. Idekint még hatalmas volt a belátható táj a távoli falvak tornyaival, gyümölcsfák kisebb csoportjaival, a búza- és kukoricaföldek váltakozásával, de az oszlopokon végigfeszített szigorú drótokon sem ember, sem állat nem juthatott keresztül, és odabent sűrű bokrok tapadtak a kerítéshez, a fák pedig sötét sátrat alkottak a magasban. Ahogy megálltak, a porfelhő eléjük szaladt. Úgy álltak percekig, mintha köd termett volna körülöttük, megszokták már, vártak, amíg elül. Addigra a széles kapu előtt megjelent az erdész is, csak állt mozdulatlanul, szerepéhez illően barátságtalanul, katonásan, puskával a hátán. Nem kérdezett semmit, nem köszönt előre, megvárta, amíg a jövevények lekászálódnak a bakról. Az Öreg hívott bennünket, nyissa ki a kaput. Azt bárki mondhatja. A két ember a kocsiról összenézett, nem ilyen fogadtatásra számítottak. 6
