Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Füzi László: Megérkezés: II. rész
A tanítással kapcsolatban még a hogyan? kérdése sem nagyon foglalkoztatott, főképpen nem a pedagógiai tankönyvek módszertani útmutatói szerint. A magam hangsúlyozottan gyakorlati munkájában valójában két nagy feladat kötött le, ebből a két feladatból az egyik az volt, hogy a diákokat miképpen tudom érdekeltté termi a tanulásban, azaz miképpen tudom a tananyagot számukra is érdekessé tenni, az érdekesség itt nem a szó hétköznapi jelentésében szerepel, inkább a már említett érdekeltségre utal. Szerettem volna, ha megérzik, hogy önmaguk világa és a tanult anyag között megteremthető valamiféle kapcsolat. A második, az előbbiből fakadó feladat az volt, hogy magamban is felépítsem ezt a kapcsolódást, s azt képviseljem a diákok előtt. Ebben a felfogásban a tananyag átrendezésére is szükség lett volna, hiszen a mában, a mindenkori mában könnyebb lett volna olyan szövegeket találni, akárcsak példaként is, amelyekkel a diákjaim is kapcsolatba kerülhettek volna, s amelyeknek a segítségével önállóan tájékozódhattak volna az irodalomban. A tananyag átrendezésére természetesen nem volt lehetőségem, ezért aztán, ezért, s más okból is természetesen, sűrűn hoztam példákat az aktuális olvasmányaimból. Valójában nem az irodalomtörténetet valamilyen szinten ismerő diákokat akartam nevelni, hanem azt szerettem volna, hogy olyan diákok kerüljenek ki az iskolából, akik szeretnek olvasni, az irodalom terén képesek tájékozódni, s önállóan képesek az irodalmi értékek terén állásfoglalásra. Mindezt egy szakközépiskolában, könyvelést, számvitelt tanuló diákokkal akartam elérni. Akkor, amikor az iskolába bekerültem, erre nem gondoltam, csak a feladatot éreztem, a kihívásokat. Gimnáziumban, ahol az irodalom fő tantárgynak számított, s nem mondjuk a politikai gazdaságtan volt az, ezt tárgyilagosan mondom, biztosan jobb eredményeket értem volna el, bár az érdeklődés kialakításában így is értem el eredményeket. Azt hiszem, alapvetően nem a szakközépiskola volt az én ellenségem, hanem az, hogy a társadalmi értékrendet nem sikerült az iskolán kívülre szorítani. Ideig-óráig igen, aztán az utolsó két osztályban már nem. A tanítás terén ez volt a legszomorúbb felismerésem. A társadalmi értékrend hatása egyetemleges, begyűrűzik mindenhova, az oktatás minden szintjére, az egyetemek magyar szakára ugyanúgy, mint a már említett szakközép- iskolákba, a szakmunkásképzőkről nem is beszélek, így vele szemben egyre kisebb eséllyel vesszük fel a küzdelmet. Ez az értékrend a hagyományosnak nevezhető humán kultúrát egyre növekvő erővel zárja ki magából. A fentebb ismertetett elképzelésben benne rejlett, hogy tanítványaimnak a kezdő tanulmányaikhoz az újabb irodalomból válasszak szövegeket, s csak később, a megismert anyaghoz kapcsolódó ismeretek, fogalmak segítségével közeledtünk volna a klasszikus szövegekhez. Egyetlen alkalommal állt módomban legalább részleteiben az ilyen jellegű elképzeléseimet a gyakorlatban próbára tenni. Egy féléven keresztül Weöres Sándor-verseket s Örkény- egyperceseket értelmeztünk Kecskeméten, a Szórakaténusz Játékházban általános iskolás, másodikos-harmadikos gyerekekkel. Fantasztikusan fogékonyak voltak ezekre a szövegekre. 65
