Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Füzi László: Megérkezés: II. rész
A következő tanévben osztályt kaptam, osztályfőnök lettem, ezt követően már szinte az osztályomról azonosítottak, jöttek a tanárok a szünetekben, ki mit és mit nem csinált, valóban minden pillanatukért felelősséggel tartoztam. Az „osztályommal" és az általam tanított többi osztállyal is jó kapcsolatom volt, bár ez így nem mond semmit. Igyekeztem megtanítani azt, amit lehetett, a felmerülő témák kapcsán elmondtam azt, amit olvasmányaimból odakapcsolha- tónak gondoltam, s megbeszéltük a világ, így az ő világuk aktuális kérdéseit is. Cserébe fegyelmet vártam volna el, fegyelmezni nem tudtam és nem szerettem, s abban a felvilágosult hitben éltem, hogy ha megbeszéljük és közösen elfogadjuk a játékszabályokat, akkor azokat mindkét fél betartja. Nem így történt, mert nem is történhetett így, hiszen a diákok végső soron diákok, és sok vonatkozásban még gyerekek voltak. Tanári munkám feszültségei ebből adódtak. Minden más a körülményekből következett, s minden másnak társadalmi magyarázata volt. 12. Tanári munkám során egyetlen diákot tanácsoltam el, éppen az osztályomból, egy nagyra nőtt, de állandóan görcsökben élő lányt. Homéroszt olvastunk, részleteket az Iliászból és az Odüsszeiából, a szövegeket kisebb értelmi egységekre bontottam, s ha ezeknek a végére értünk, akkor megpróbáltuk összefoglalni az olvasottak tartalmát. Ez a kislány sem az általa, sem a mások által olvasottak tartalmáról nem tudott egyetlen mondatot sem mondani. Az olvasottakat nem tudta átfordítani a maga nyelvére. Órákat töltöttünk azzal, hogy próbáljuk rögzíteni az olvasottakat, nem járt sikerrel egyetlen próbálkozásom se. A helyesírása is gyenge volt, végül azt kellett mondanom az édesanyjának, nem látom esélyét, hogy lánya akár egyetlen osztályt is elvégezzen, végül kivették az iskolából. Nagyon nehezen hoztam meg ezt a döntést, emlékeztem a magam görcseire, beilleszkedési zavaraira. Ebben az esetben mégis másról volt szó, ez a kislány valójában olvasni is alig tudott. Buktatni a levelezősöknél buktattam, ha nem tehettem mást. Dolgozó, családos emberek voltak, tanulásra nem maradt idejük, de ha maradt is, akkor sem tudtak mást tenni, minthogy az adott szövegeket értelmüktől megfosztva megtanulják. A tudás, az ismeret a begyakorolt kereteken túl kívül maradt az életükön. Döbbenetes társadalmi tapasztalatot jelentett számomra a társadalom valójában mozdulni akaró, mert az érettségiért harcba induló részének tudatlansága. 13. A tanítás számomra gyakorlati feladat volt. Egy pillanatig sem foglalkoztatott a tanítás elmélete, az egyetemi pedagógiaoktatás tett is arról, hogy ne foglalkoztasson, tanárként pedig valóban nem volt időm elméleti kérdésekkel foglalkozni. 64
