Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Füzi László: Megérkezés: II. rész
sza akarnám-e állítani azt a világot, amelyikben éltek, azonnal nemet mondanék. Mégis, mindezek ellenére azt mondom, hogy amikor élhették az életüket, s a huszadik század a maga erőszakos voltával nem szólt bele azokba, akkor megbékéltebben, harmonikusabban élték az életüket, mint ahogy mi éljük a magunkét. Írtam arról, hogy amikor nagyapám szombat délutánonként rendet teremtett maga körül, s elsöpörte az udvart, mintha a maga világában is rendet teremtett volna. Biztosan említettem, vagy említeni fogom azt is, hogy nagyanyám, amikor már egyedül maradt, de korábban is, az estéit maga töltötte el. Lekapcsolta a villanyt, s imádkozott. Hívő, mélyen hívő ember volt, mégsem tudom elképzelni, hogy pusztán csak imádkozott, akkor, azokban az órákban gondolkodhatott az életéről, családjáról, gyerekeiről. Visszatérek Arthur E. Imhof könyvéhez. Ez a könyv végső soron azért fontos számomra, mert az előbbiekben jelzett ellentmondást állítja vizsgálódása középpontjába. Azt, hogy kényelmesebb lett az életünk, s azt, hogy közben elveszítettünk valamit. Történészként a jó három évszázaddal ezelőtt élt Johannes Hoos életvilágát teremti újra, azét a Johannes Hoosét, aki az észak-hesseni Schwalm-vidéken élt, a vidék egy kicsike falucskájában, Leimbachban, a Wdlte-portán a tizenhetedik század utolsó és a tizennyolcadik század első harmadában. Imhof az ő életvilágát vázolja föl, ezt követően pedig a világhoz fűződő kapcsolatának mozzanatait vizsgálja. így talál rá az élet folyamatosságát biztosító elemekre, azokra az elemekre, amelyek elődeikhez kapcsolták az embereket, s ezzel valójában az élet hatalmas folyamába is állították őket, ezek közül számos a paraszti életforma keretein belül természetesen másutt is érvényesült. Az apáról fiúra öröklődő névvel az egykor élt gazdák ugyanúgy a folyamatosság tudatát biztosították utódaik számára, mint azzal, hogy nem osztották fel a birtokot a fiúgyermekek között, ezért tudott az akár évszázadokon keresztül létezni. A biztonságérzetet szolgálta a keresztény hitbe való beágyazottságuk is. „Abból, hogy a mikrokozmosz a makrokozmosz része volt, hogy a kicsiny világok százai és ezrei bújtak meg a mindent egyesítő nagy világban - s ez a világ a keresztény elképzelések szerint a mindenható Isten óvó karjaiban nyugodott —, nemcsak az következett, hogy az egyes ember soha nem veszhetett el, és semmikor sem volt pusztán csak magára utalva. E világ- szemléletről sokkal inkább az mondható el, hogy akkor élt őseink számára képes volt lelki értelemben biztonságot nyújtani, olyan stabilitást, melynek segítségével még a legjobban dühöngő járvány, éhínség és háború idején sem zökkentek ki egyensúlyukból" - mondja a szerző. Félelmeik nekik is voltak, de ezek reális félelmek voltak, a mi félelmeink pedig a bizonytalanságból fakadnak. „Kérdés, hogy a valamikori konkrét félelmet nem cseréltük-e fel valamilyen egyre erősödő bizonytalan aggodalommal, mellyel sokkal nehezebb bánni. Mindennek az rejtőzhet a mélyén, hogy a járvány, az éhínség és a háború valamikori rémének csupáncsak a felületen veszett nyoma, s valójában megváltozott, de semmivel sem kevésbé nyugtalanító formában továbbra is fenyeget. Pestis vagy más, gyorsan ölő járványos betegség helyett gyakorta halnak meg az emberek lassú, nemritkán gyógyíthatatlan betegségben, amellyel nemcsak fizikailag, hanem pszichésen is meg kell birkózniuk." A jelenség végső magyarázatát a szerző végül is a híres Max Weber-i tétel, „a világ feloldódása a varázslat alól" felidézésével találja meg.2 2 Artur E. Imhof: Elveszített világok. Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat - és miért boldogulunk mi ezzel olyan nehezen... Fordította: Gellériné Lázár Márta, Akadémiai Kiadó, 1992, 24-25. 56
