Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Füzi László: Megérkezés: II. rész
Fűzi László Megérkezés II. rész Sok könyvet olvastam a múltról és a történelemről, ezek közül sokhoz ragaszkodom is, de talán egyik sem nőtt hozzám annyira, mint Arhur E. Imhof Elveszített világok (Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat - és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen...) című munkája. Ez a könyv azért foglalkoztat, most már mondhatom, hogy hosszú évek óta, mert arra kérdez rá, ami egyre többször jut eszembe, arra, hogy hogyan élték szüleink-nagyszüleink az életüket, hogyan éljük mi, s a két élet között mi a különbség. Számos válasz adható erre a kérdésre, az egyik nyilvánvalóan a hétköznapok szintjén, ezen a szinten aligha lehet mást mondani, mint azt, s ez egyáltalán nem elvetendő megfigyelés, hogy az élet azok számára, akik belekapcsolódhattak a fejlődésnek nevezett folyamatba, kényelmesebb lett. Márai Sándor naplóbejegyzése jut eszembe ennek kapcsán mindig, ezerkilencszáznyolcvannégyben írta a következő sorokat: „Az Orwell-féle szuperponyva címesztendeje. A jóslás eddig nem valósult meg, de helyében a mindennapos valóság: a nukleáris terrorizmus már itt van. Egy levélíró nosztalgikusan említi a XIX. századot, a békés haladás emlékeit. A század küszöbén érkeztem ide, és ha visszagondolok életem első évtizedére, amikor a XIX. század még valóság volt, csak arra emlékezem, hogy a mindennapos élet elmondhatatlanul fáradtságosabb, primitívebb, egészségtelenebb volt, mint az átkozott huszadik század, amikor emberek százmillióját ölték meg háborúkban és forradalmakban, de ugyanakkor a létezés emberibb volt a tömegek számára is, mint a XIX., vagy bármely előző században. Márai évtizedeket élt Amerikában, sokat látott a világ gépiesedéséből és kényelmesebbé válásáról, a bankkártyáról alighanem ő írt elsőként a magyar irodalomban, a világ digitalizálódását viszont még nem láthatta. Mindez azonban a kényelmesség kapcsán semmivel nem csökkenti megfigyelése igazságtartalmát, a digitalizálódás pedig még inkább aláhúzza azt. Feltehetően más válasz születik a feltett kérdésre, ha nem csupán a kényelmességet vesszük alapul, hanem a világhoz való viszonyunkról is gondolkodunk. A mindennapi s a megélhetéshez kötődő fizikai munka még az én gyerekkoromba is belopózott, szüleim és nagyszüleim életét pedig természetszerűen uralta. Nem volt könnyű életük, mondom, ám ezzel valójában nagyon keveset mondtam, mert el sem tudom képzelni, hogy mennyit dolgoztak életükben, szinte mindennap, s ha valaki azt mondaná, hogy ha lehetne, akkor visz1 Márai Sándor: Napló 1984-1989. Vörösváry, Toronto, 1997, 5. 55
