Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Dobozi Eszter: Emlékezés és vallomás: Buda Ferenc: Világ, világom című könyvéről
mely a világdúlás közepette sem hagyja el őket. Sorsuk nem csupán a szegénységé, arra is példa, hogy nincs olyan reménytelen helyzet, amelyből ki ne lehetne emelkedni. Az anya elszántságának köszönhetően képes újjáépíteni a szétesőben levő házasságot, a családot. Olvashatunk arról, hogy a bombázások sújtotta Debrecen lakásínségében hogyan lelik meg újra az otthonosság színtereit, majd a szomszédsággal közösen használt kert művelésével miként teremtik elő a család mindennapi élelmét. A kert a megmentőjük. Noha maguk már városi lakosok, nem földművelők, mégis ismerik a természetet, képesek bánni a termőfölddel, a konyhakerti növények ápolásának értik minden csínját-bínját. A termésből még eladásra is jut valami. A fiú is kiveszi a részét a munkából, a fölösleget ő árulja például az utcán, s a bevétel 20%-ából könyvet és rajzeszközöket vásárolhat magának. Az apa a város határában levő földek valamelyikének részesművelésével pedig még a disznóhizlaláshoz szükséges kukoricát is megszerzi, miközben városi állásában is helytáll. A Világ, világom nem egyedül a felmenőké, minthogy önéletírás, az „én" története is. Olyan, mint a nevelődési regény. Kibomlik előttünk az egyszerű, nehéz sorsú emberek gyermekének nevelődési folyamata. A városi kisgyermek szemhatára, ahogyan tágul azáltal, hogy a falusi rokonság meglátogatásával időnként kimozdulnak megszokott környezetükből. így juttatják a csak alföldi tájon ismerős kisfiút ahhoz a meglepetéshez, amelyet a távolban felderengő Tokaj-hegy látványa jelent számára. De ugyanilyen élményszámba megy a vonatozás, a táborozás. A távolság, az utazás - talán azért, mert ritkán adódik erre alkalma - később, a költő fiatal és felnőttkorában is nagy jelentőséggel bír. Külön is foglalkozik a nagy vizekkel való találkozásaival, tizenöt éves, amikor először látja a Tiszát, tizennyolc, amikor a Dunát, húszévesen jut el a Balatonhoz. Számon tartja, milyen sokkal később, 1970-ben vezet útja először a tengerhez. A Fekete-tenger után huszonnégy évvel később Dániában láthatja meg az Északi-tengert. Megtapasztalhatjuk a szerző által, hogy a háborús események testközelbe kerülve mennyire meggyorsítják a gyermek érlelődését. Milyen sok mindent ért már a nyolc-kilenc éves fiú a társadalom változásaiból, a szűk családon kívüli világ disszonanciáiból. Érzékeli a felnőttek beszélgetéseire odafülelve, hogy a közéletben 1945-ben elterjedő új fogalmaknak a valósághoz vajmi kevés közük van. Emlékszik arra, hogy a kommunistákat kevés kivétellel mindenki az oroszok szálláscsinálóinak és kiszolgálóinak tekintette. Kihallja a harsogó politikai jelszavak hangkulisszáiból a hamisságot. Tízéves fiú lehet, amikor már tud arról, hogy emberek tűnnek el a környezetükből. Hogy Kathó Jenőt, a tanítót, akivel egy házban laktak, Kistarcsára internálták, majd Recskre vitték. Egyszer egy falujáró brigáddal, melybe kényszerűségből Buda Ferenc apja is belekerült, egy teherautó platóján zötykölődve a felnőttek társaságában gyerekként eljut vidékre, bihari falvakba. Minthogy mindent figyel, minden érdekli őt, megsejti ennek az agitációs akciónak a felemásságát. Szimbolikus értelme van a rögzített jelenetnek, melyben az agitátorokat szállító ócska teherautó elgázol egy tyúkot, s a sofőr az áldozatul esett baromfit magához emelő asszonnyal mit sem törődve továbbhajt. „ Volt, igen, volt nem is egy, aki csúfondárosan kacagott rajta. Nekem nem támadt nevethetnékem: néztem csak szó nélkül a fekete ruhás alakot, ahogy ő maga fekete folttá, a kezében tartott 50
