Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Dobozi Eszter: Emlékezés és vallomás: Buda Ferenc: Világ, világom című könyvéről
ezt sajogja az emlékeit elősoroló Buda Ferenc is: annak a múlttudatnak a hiányát, amely csak az ősök meséiből, elmondott történeteiből körvonalazódhat bennünk. Talán a vágy, hogy mind messzebbre hatolva hosszabbítsa meg magát a múltban, szülte a felidézhetőnél is távolabbi időre vonatkoztatható címet: Világ, világom. A második, értelmezői szerepben feltűnő szó az elsőhöz fűzve, s így teremtve meg egyúttal a tőismétlésben rejlő játék alkalmát is, legelőször azt sugallhatja számunkra, hogy mindenestül az övé már az a világ, amelyben az emlékező mozog az emlékezés különös logikáját követve. Világa a fölidézéssel és a személyes történelem feltárásával lesz a sajátja, valamint a nagy egésznek a történetével, amelytől az előbbi aligha függetleníthető. Sajátjává pedig éppen azáltal válik, hogy elmondható, rögzíthető, megörökíthető, ami történt, amit látott, hallott. S miközben belső élménnyé avatódik a három nemzedéknyi sors, a külső világ is otthonává lesz a benne élőnek. De nem csupán ezt jelenti a fejezetekbe rendezett vallomás. A másfél évszázadnyi, ha úgy tetszik, két évszázadnyi idő a középkor, a kéziratos könyvek, a kódexek koráig tágul. A könyv címének áthallásaiban ugyanis megjelenik legelső nyelvemlékeink egyikének jellegzetes sora. Akinek vannak ismeretei az Omagyar Mária-siralomról, abban könnyen keletkezik asszociációs kapcsolat a Világ, világom könyveim és a középkori siralomének legismertebb és legköltőibb sora között: világ világa. Míg az Omagyar Mária-siralom a fiát elveszítő anya siratóéneke, addig Buda Ferenc önéletírásában a fiú kelti életre - a megírás, elmondás által - a már elhunyt szülőket, így a hozzá lélekben mindenkinél közelebb álló anyát is. Miközben fölöttébb nehéz emberi sorsokba avatódunk be, s ezzel együtt közös múltunk egyik legtragikusabb korszakának, a második világháború magyarországi pusztításainak, majd az azt követő, tragédiát az abszurditással összevegyítő évtizednek krónikáját kapjuk kezünkbe a könyvvel, az idill, az emberi összetartozás lélekmelengető meghittségének jeleneteit is föllelhetjük a költő vallomásos prózájában. Az utolsó oldalig eljutva azzal az érzéssel csukhatjuk be a könyvet, hogy a szegénység, a nélkülözés állapotaival nem összeegyeztethetetlen a harmónia, a lélek belső békéje, ha az együvé tartozókat a szeretet köti össze. Ennek kivételes példázata az anya és fia megrendítően szép kapcsolata. A szerző úgy adja tanúbizonyságát áhítatos gyermeki vonzalmának, hogy nem igyekszik idealizálni alakjait, szépíteni a szépítendőket. Az őszinteséget, a valóhoz, a megismert igazságokhoz való ragaszkodást fölé helyezi a szeméremnek. Családi titkokról, anyós-meny közötti viszályokról, a szülők házasságának szakítópróbájáról is beszámol a könyv lapjain. Úgy, ahogyan a gyermek látta anyja-apja kettősét egykor, s úgy is, ahogyan a már felnőtt fiú értelmezi (élettapasztalatokkal, lélektani ismeretekkel fölvértezve) az anya és az apa személyiségét, kapcsolatát. Nem hallgatja el ugyanakkor kétségeit sem, vajon helyénvaló-e, ha kibeszéli szülei magánéletének rejteni való mozzanatait, ha nem titkolja el felmenőinek tragikus cselekedeteit, máskor apróbb-nagyobb gyarlóságait. Mint ahogy elbeszéli a maga botlásait, megszégyenüléseit is: „szégyenkezni csak az nem szokott, akiből hiányzik a szégyenérzés". Buda Ferenc történetében az ellentmondásos viszonyok rajzánál is erősebben hat ránk a szülők minden bajt lebíró életereje, megkapaszkodási képességük, 49
