Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Fekete J. József: A rend keresője: Buda Ferenc köszöntése
lő vonulását rémületes látomásba transzponáló filmként megjelenítő verse a Könyörgés, az emelkedett indulattal, lázhoz közeli hevülettel kiejtett mondatok varázslatos orkesztrálása. „Felfelé gördülő kő" Az életmű nyomtatásba került részének jelentős szeletét képezik az önmeghatározó versek, amelyek az identitáskeresés hol blaszfém, hol fennkölt megszólalásában tárgyiasulnak („Nem voltam én hős csak hülye / más bolondok hegedűje"; „meztelen csiga vagyok, / szarvaim a csillagok"-, „s én terpesztett lábbal állok a vizek fölött"; „s elcsorog vízen hagyott nyomom, / mert én vagyok a napfény"; „Egyetlen sebezhető pont vagyok, / a világ közepe."; „Ember vagyok, emberhez van közöm, / s földi füvekben megtörülközöm"; „Nem vagyok senki rabja, / csak önmagam darabja”; „felfelé gördülő kő vagyok"), ugyanakkor az önmeghatározás kizárásos formájával is találkozhatunk („pap nem vagyok"), és megjelenik az identitás jövőbe vetített képe is („Legyek megszólaló kő, eleven emlékezet"). Az öndefiníciók sora a világba vetett ember természetes reakciójának kivetülése, annak a felismerésnek a folyománya, hogy olyasmi is megtörténhet, aminek nem lenne szabad megtörténnie, hogy a megannyi társ mellett teljesen magányos az egyén, olyannyira egyedül van, hogy gondviselésre se számíthat, hogy léte a világ számára teljesen közömbös, és, el egészen a legvégsőkig, ez a megvilágosodás annak a tudatosulását eredményezi, hogy ember fölött nincs gondviselés, a világ számára teljesen érdektelen, él-e, hal-e. Magányos. Teljesen egyedül van az iránta közömbös környezetben. Ez a hideg iszonyat, az ésszerűség és a megmagyarázhatóság elveszítése nyomán föllépő kozmikus rettenet és spirituális rettegés egyenes úton vezet a Semmi, az egyszerre fenyegető és csábító Nihil vonzásköréig, ami a versre is rávetül: „Nincs fölöttem hatalom, / mert keresztülnéztem a csontjain, / és megláttam a semmit. / [...] Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent, / szabad vagyok." (Egyetlen...); „s húshagyó kedden / mi leszünk ketten: / én meg a semmi. / így vagyok hitetlen." (A szentlelkeknek). A világba vetettség nyomán támadó rettenet hátborzongató, apokaliptikus képekben vetül ki, amelyekben a szél eloldozza „a messziségek ördögi merevítőköteleit", elszabadulnak „a vihar veszett csődörei", amivel szemben a „leszegett nyakú konokság visz előre", és az éjszakai viharban kedveséhez/meg- nyugvásához indult költő a „felfelé gördülő kő" metaforájába keményedik. A magára maradt, a gondviselés metafizikai reményét is elveszítő embernek valamibe kapaszkodnia kell. Buda Ferenc esetében, miként az előzőkből kiviláglik, ezt a kapaszkodót elsősorban önmaga jelenti, utána a szerelem, harmadikként pedig a természet. A költészet szívesen tematizálja a természetet, különösen a kertet, ami fraktáljellegénél, vagyis annak a képességénél fogva, hogy minden apró részlete megjeleníti az egészet, bekerítettségével, vagyis elkülönülésével, állandó gondozásával, vagy éppen vad burjánzásával a költészet önmetaforájává lett. Buda Ferenc számára a kert korántsem egyenlíthető ki a költészettel, a kertészkedés nem azonosítható a versírással, mégis nagy ívű ódát, káprázatos verset ír Kert címmel, amiben a kert inkább az emberi létszféra megjelenítőjévé válik, a 28
