Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Fekete J. József: A rend keresője: Buda Ferenc köszöntése
egyenlőség számonkérésén kívül ebben a harminc év múltával született összegzésben nyomatékos észrevételeket tesz az ország kül- és belpolitikájára, miközben bizalmának és reményének is hangot ad, valamint azt is számba veszi, amivel költőként és a (nem is olyan) sok magyar közül egyikként maga is hozzátehet a jobbításhoz. Ez pedig a szó, „a kimondott, a leírt, a közzétett szó".4 Az összegzést pedig egy József Attila-sorral zárja: „Én nem fogom be pörös számat." Erre tanította ötvenhat év költői gyakorlata: rendkeresésre és szókimondásra. „Fiaim, a szavak" Buda Ferenc költészetének megismeréséhez a Mi híja még című kötet5 vezet legközvetlenebbül. A könyv időrendi sorrendben közli a költő verseit, amelyek ugyan ritkán datáltak, de a kronológia ennek ellenére kibontakozik, és a versek mintegy történelmi kontextusba helyezve olvashatók. Ugyanakkor abban az esetben se tévedhetünk túl nagyot, ha az ötven év verseinek poétikai elmozdulása mögött az önéletrajz kibontakozását is felfedezni véljük. A kötet megadja az életmű eddigi tömbjének épülését nyomon követő olvasat lehetőséget. Azért fontos az ilyen lineáris olvasás, hogy kíváncsian figyelhessük, a költői pálya egymást követő szakaszaiban tapasztalható-e az újdonsággal kacérkodás, a korábbiak elvetése, netán tagadása, hogyan működnek a módosulások, miként alakul a költő esztétikai szemlélete, változik-e világképe. Buda Ferenc fél évszázadon (és azon túl még hat éven) átívelő eddigi alkotói műve - a hosszabb elhallgatások nyomán is - a folytonosságról, a tehetség pazar ívéről, az önmérséklet és a konok indulat szépséges találkozásáról, a sallangmentes költői retorikáról, az eredeti képalkotásról, a költői beszéd fegyelméről győz meg, a versekben - miként Buda Ferenc jó tanítója, Kiss Tamás magyarázta - egyetlen felesleges szó sincs, nem lehet benne. Buda Ferenc első verseit tízévesen vetette papírra, illetve attól fogva őrizte meg emlékezetében. Egyik, talán éppen a legelső így hangzik: „Esik a hó, nincs már virág, / Fehérbe borult a világ, / A fák kopaszon állnak, / Rájuk bús varjak szállanak." Ezt a négysorost még nem a papír őrizte meg, hanem a szerző emlékezete, és a Petőfin, Aranyon nevelődött, József Attilától indíttatott, Nagy Lászlóval, Szécsi Margittal, Juhász Ferenccel érintkező versvilágú költő nem különösebben büszke rá. A tizenkilencedik évétől megőrzött verseire azonban bizonyára annál inkább lehet, hiszen már a korai verseiben a reneszánsz ember önbecsülésével, és fontosságának tudatosulásával vette birtokába a költészetet. Később viszont ennek az emelkedett érzésnek a helyét a semmisség tudata írja majd felül. Versében a pincelakásból kilépett fiatalembert a fényre, a végtelenbe vágyódás hevülete hatja át, a nem vagyok akárki öntudatos hetykesége mögött a továbblépés igénye dörömböl, annak az eltökéltsége, hogy ne legyek, ne maradjak akárki, ne egy a sok közül, ugyanakkor a közösségből kiszakíthatatlan egyedként tekint magára: „világ verdes a szívemben" - írja, ez a szív pedig arra vágyik, hogy a világ is magához ölelje: a külső világ ugyanúgy, 4 Uo. 27. o. 5 Buda Ferenc: Mi híja még. Versek 1955-2005. Holnap Kiadó, Bp., 2006. 25
