Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11. szám - Fekete J. József: A rend keresője: Buda Ferenc köszöntése

mint a belső világ, a vers - József Attila kozmikus világképéhez hasonlatosan — a makro- és a mikrokozmosznak a szeretetben történő harmonizálódására vágyakozó megszólalás. Ezekből az első versekből azonnal kitűnik, hogy Buda az a fajta költő, aki még tud és mer szerelmes verset írni, gondoljunk csak a Ne rejtőzz el című antologikus darabra. A fiatal, a pálya elejét koptató költő azonban a szeretet- és szerelemvágya mellett tanúsítja, hogy tökéletesen ismeri a világot. A vidámságot parancsoló ritmusú, életkorából eredően hetyke, hej, mit nekem a világ! vagánysága („Csak semmim van, néha a se"), a nincstelenség felfedezett szabadsága mögött máris ott a vers következő két sorában a realitás lehangoló tapasztalata („ökörnyálon száll a vágyam, / s megakad a tarló ágban"), a rövidre szabott szárnyalás tudatosítja a kényszerű elmúlást („megy az idő, megyek én is"), ami mellé felsorakoztatja a nemlét metafizikai borzongását („Nincsen semmim, egy kevés se, / lehet, nem vagyok már én se."), amit végül a verset indító kedélyességbe fordít („Milyen jó a csupa semmi: / sohasem kell megkeresni.") [Semmi]

A feltételezett időrendet követő olvasás során néhány önmeghatározó és szerelmes vers után egyszerre csak romantikus lobogással nyomatékosodik az egymáshoz tartozás, az elköteleződés, a vállalás, az angazsálódás tudata („ezerként de egyként"]...] „maradok egésznek / ezer darabban is / egy lobogó lészek"), sejtjük, 1956- nál tartunk, és máris egy panaszdal zúdul ránk, arra meg már felkiáltó-felszólító mondattal indított vers csap le, szinte fizikai közelségbe hozva a forradalom mozgásait, az érzelmi hatást a vers szakaszolása külön mozgósítja. Ezekben a forradalom idején született versekben az a bámulatos, hogy a mérhetetlen hőfokú indulat - mi másból teremne a vers? - nem deklaratív szólamokban, hanem pazar képekben csapódik le, és ma már, az 1956-os olvasattól több mint fél századra eltávolodott világban is hitelessé és fontossá teszik a verseket (Távoli..., Rend, Tizenöt-húszéves halottak, Pesten esik a hó, írásjel nélkül, Vagyunk verebek...). Buda Ferenc költészetében 1956 költői témaként 1998-ban újra fölbukkant, akkor azonban már csak töredék születhetett, ennyi idő elteltével ugyanis a vers már szembeszegül mindazzal, ami történelem, ami személyes élmény, az indulattal szemben a versről való gondolkodás mondatja, íratja a kimondhatatlanság, a befejezhetetlenség gondolatát.

Buda Ferenc ezen - korábbi - pályaszakaszának volt egy irodalmon kívüli olvasata is. A forradalom idején a versek természetesen nem jelentek meg nyomtatásban, hanem másolatokban terjesztették egymás között az egyetemisták, azokban a napokban ugyanis ezekbe a költeményekbe lehetett kapaszkodni. Ugyanakkor az ügyészségre is eljutottak az Égető álnév alatt írott - és valószínűleg a szerző kézírásával sokszorosított, és a szerző által is terjesztett - versek, ahol pedig az államrend elleni izgatás bűncselekményét kimerítő dokumentumként olvasták őket. Buda Ferenc ugyan ösztönösen meglépett az őt kereső nyomozók elől, de alig fél napi bujdosás után besétált a rendőrségre és föladta magát. Ebben a gesztusában benne volt bizonyára a fiatalságából eredő naivitás, amivel elfogadta apja biztatását, hogy majd kimenti az ítélet alól, kihozza a börtönből, de benne lehetett a cselekedetét, a versét vállaló fiatalember konoksága is, annyi azonban mindenképpen bizonyos, hogy Buda Ferenc ekkor szerezte az örök életre szóló tapasztalatát, hogy a költő versében hatalom van, cáfolhatatlan erő,

26