Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Fekete J. József: Az illúziólét konkrét tapasztalata: Dreff János/Tóth Dezső: Az utolsó magyartanár feljegyzései
hogy érzékeny személyisége már csupán illúzióként egzisztál a konkrét tapasztalatok között, és ebből az illúzióból képződött meg az elbeszélő heteronima. „Mert mióta felvettem ezt az új nevemet, a Dreff Jánost, azóta jobb lett nekem" - írja színeváltozásáról, de lábjegyzetben nyomban jelzi: „Nem lett jobb." (147.) Az identitás problematikája attól mélyebben gyökerezik az elbeszélőben, hogy egyszerű megkettőződéssel megoldható lenne, ugyanis egyazon valós vagy fiktív entitáson belül is több, különböző identitás keresi önnön formáját. „Annyiféle identitást feláldoztam már a kéjsóvár hatásvadászat, a primitív megfelelni vágyás, a szakmai igényesség megkövetelte profizmus és a megsokszorozódás kínjából felfakadó szellemi kielégülések hajszolásának lestrapált oltárán, hogy ha akarnék, sem lehetnék már biztos a dolgomban. Már abban sem vagyok biztos, hogy a tanáriét féreglét. Lehet, hogy csak a nagyszerűség és a kivételesség dimenzióit értettük félre, és söpörtünk ki méltatlan árnyéklétünk keservei helyett." (35.) Ami a legfontosabb, az elbeszélői nyelv. Alapvetően derűs, amennyiben Szentkuthy Miklós és James Joyce regényeit derűsnek tekintjük, olykor érzelmes, ha Proustot érzelmesnek mondhatjuk, szomorú, ha Kierkegaard-t annak véljük, kíméletlen, amennyiben Stephen Kinget ilyenként éljük meg, humoros, ha Rejtő Jenőt annak tartjuk, humora és könnyedsége Karinthyt, Molnár Miklóst, Fehér Bélát, Temesi Ferencet idézi. A nyelvi humor sziporkái mindvégig élénkítik az elbeszélést, ráadásul gyakorta gátat szakít a nyelv, a beszélő parodizál Lázár Ervintől Tandoriig, a köznyelvi fordulatoktól, a rétegnyelvtől a trágárságig, a tudományos értekezésekig mindent, ami írott vagy beszélt stílusként látó- és hallókörébe kerül. Ettől is továbblép, már nem csupán a nyelvet kezeli egyedüli eszközeként, hanem a lejegyzés szerszámát is önálló médiumként használja: a számítógép billentyűzete mintegy önállósulva nyelvet kreál, amivel párhuzamosan fölbukkan az Ulysses új, még publikálatlan fordításának egy részlete (az első nekirugaszkodásánál úgy tűnt, ez még Szentkuthy 1974-es fordítása, de utánanéztem, mégsem az), majd váratlanul jön egy réteg halandzsa, amit egy tükörszedéssel készült fejezet, a tizennyolcadik koronáz meg, bár szerintem senki se olvasta el visszafelé, noha lehet, hogy tévedek. A számítógép egyébként az elbeszélői nyelv lehetőségeit a vizualitás irányába tágítja: ábrák, vignetták, képek szövegbe, illetve szöveg elé applikálását teszi lehetővé. A szövegben, miként a világban is: áll a bál, és mindenki meghívott. All a bál, és folyik a küzdelem. A már említett Extrák utolsó fejezete A böjti pré, amelyben az egyébként Szentkuthy-kutatók közé tartozó Tóth Dezső Szentkuthy Miklós Prae című regényét veszi újra elő, mintegy visszafelé utalván saját művének egyik éltető gyökerére. Egyben látszólag el is határolja egymástól kettőjük intencióját, amikor a következőket írja: „Szentkuthyval ellentétben én nem a jelenségek jegyzékét akarom megírni, azt a bizonyos catalogus rerumof, nem, nekem bőven elég, ha csak a jelenségem jegyzékét vetem papírra. Ha saját skizofréniámnak leszek csupán a krónikása. ” (326.) Csakhogy Tóth Dezső pontosan tudja, hogy Szentkuthynak a jelenségek jegyzéke elkészítésére vonatkozó deklarált szándéka mögött az egyetlen emberre utaló egyetlen metafora áll, vagyis ő is hajszálpontosan arra törekedett, amit Tóth Dezső/Dreff János kitűzött maga elé. Az egyszemélyes szerzőpáros megtalálta helyét a nem létező Szentkuthy-iskolában, ahol azt tanítják, hogy az íráshoz tehetség, intellektus, műveltség, nyelvi készség, szorgalom, analízis- precízió, szójáték, komolyság, humor, irónia, halandzsa és játékosság szükséges. (Kalligram, Pozsony, 2010) 121
