Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Mindig a múltunkon járunk: Sándor Ivánnal beszélget Ménesi Gábor
ló másolatvilágában, talán tisztábban láthatjuk azt, amivel az európai kultúra ma is alig- alig mer szembenézni. Elretten attól a felismeréstől, hogy vajon a hajdani értékvilág, amire évezredek kultúrája épült, a maga korában működőképes volt-e? Nemcsak gyönyörű üzenetként ajánlotta utókorának az önszembenézést, a katarzist? Gábor Miklós a kilencvenes évek elején fiatalokkal rendezte meg a Független Színpadon az Oidipuszt, miután évtizedekkel előbb a Madách Színházban már eljátszotta. Akkor már baráti szálak szövődtek közöttünk. Oidipusz naplóját közölhettem a barátaimmal szerkesztett Századvég szellemi körképe című gyűjteményünkben. O úgy érezte a próbafolyamatban, hogy nehézségekbe ütközik. Az igaz színpadi helyzetet kereste, s úgy találta, hogy a korszak nézője számára a tragédia nem „működik" hitelesen: az ezredfordulón már nincs szembenézés, önismeret, katarzis. A város nem közösség, mint Thébában. Végül is íratott az előadáshoz egy prológust arról, hogy a nézők mesét, régi-régi történést láthatnak. A regény struktúrájának kialakítása évekig tartott. Azt már az elején tudtam, hogy nem akarok egy, az antik világban játszódó regényt írni. Ahhoz kellett szerkezetet-formát-nyelvet találnom, hogy az ezredforduló művésze mit kezd a gondolattal, miszerint már nem Oidipusz, hanem Iszméné a kor ikonfigurája. Miképpen tud az antik és a mai világ egymásra rétegeztetve, mintegy „palimpszesztként" tükörtörténetekben megjelenni? A súlyos szellemi „anyaghoz" teherbíró regényszerkezetre volt szükségem. Közben megírtam a Követést, és legalább kétkötetnyi esszét. Kerestem azt a központi regényfigurát, akivel exponálni tudom, hogy művészsorsának megkerülhetetlen útja a korával való szembenézésben Iszménét követve felmutatni a felejtő, a múltat felszámoló világot. Pauló, a filmrendező lett ez a figura.- Valóban nem feledhetjük el azt sem, hogy az ókori drámaszerző a szóban forgó művek megalkotásakor a veszendőség állapotával szembesül, a keletkezés pillanatában ugyanis Athén alkonyát éli. Mi az, ami Önt foglalkoztatta ebben a szituációban, és mire figyelt fel Iszméné sorsában?- Szophoklész és az őt követők, akik feldolgozták az Oidipusz-témát, a katarzisra koncentráltak. Engem éppen a katarzis eltűnése nyomán támadt mentalitások foglalkoztatnak. A nagyon időszerűt, ám az évezredes létvilágra is jellemzőt kerestem Iszméné sorsában. O az, aki átéli családja egész történetét. Az Oidipusz „lelepleződése" előttit, s a halála utánit is. Mindent lát, mindenről tud, ám mindent kitöröl az emlékezetéből, hogy tovább élhessen. Az üres, sorstalan élet maszkja, amit magára húz, végül azonossá válik a saját arcával.- Az ezredforduló létvilága és az antik mítosz történetei közé egy másik végállapot ékelődik, a középkori Velence alkonya, amely Guardi lagúna-képén, az egyes szám első személyben megszólaló művészettörténész-beszélő értekezésein, valamint Pauló Velence-filmjén keresztül tükröződik. Miért került középpontba az említett festmény és az általa ábrázolt miliő?- Evekkel ezelőtt olvastam Andrei Pleju kitűnő esszéjét Francesco Guardiról, a középkori velencei festészet utolsó nagy alakjáról, aki szembefordult az uralkodó-divatos stíllel. A lezüllő valóság megszólaltatójának nevezte, aki a jelenvaló mögött érezte a leselkedő ürességet, és hatásosan mutatta meg, hogy ennek festői ábrázolásához radikálisan át kell értékelni az eszközeit. A regény filmrendezője azért akarja maga is átértékelni az antik mítoszt, hogy az Iszméné-történést palimpszesztként rárétegeztesse az ezredfordulós világra. Nos, a másik figurám, a művészettörténész, ezt a törekvést kívánja felerősíteni a Guardi-festészettel való foglalkozással.- Megkerülhetetlen a regény kapcsán annak sajátos időszemlélete. Nem újdonság az Ön praxisában a jelen és a múlt egymásra vetítése, hiszen (csak a legutóbbi évtized munkáit tekintve) lényegében a Drága Liv és a Követés lapjain is ez történik, amennyiben az ezredforduló figurája a múlt 11
