Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Tolnai Ottó: Benes József és Gerle Margit szegedi tárlata elé
Marcello Mastroianni mögé (nincs Morandi-monográfia, amely kihagyná ezt a momentumot, sőt még reprodukálják is a jelenetet ábrázoló fotót, Mastroiannit a Morandi-csendélettel); Godard meg például egy Renoir-plakátot helyezett Jean Seberg mögé a Kifulladásigban; de, nem kis örömömre, láttam már filmbéli háttérfalon Wyatt-képet is például. Szóval vártam, hogy eldördüljön a fegyver. De még mindig nem dördült el. Minden bizonnyal csak számomra lett valamiért ilyen hosszú az a pillanat. Vannak hosszú pillanatok. Ez olyan lett valamiért. Minden bizonnyal azért, hogy legyen időm arra a falon lévő képre. Hogy legyen időm észrevenni. Észrevettem. És rábámultam. Rátapadtam, lepényhal a lepényhalra. Mintha csak két akváriumot csúsztattak volna egymás mellé, az én világom akváriumát és a film, illetve a tévé akváriumát. És mielőtt eldördült volna az a pisztoly, mert eldördült, de akkor, a pillanatnak abban az utolsó, legutolsó hányadában, még nem, illetve talán már el is, de még nem csapódott a céltáblába, még nem lyukasztotta, nem lyuggatta ki (akárha Lucio Fontana ahogyan kilyuggatja, felhasogatja felületeit, mert, ugye, a cégtáblának is van teste, valami farostlemezből fűrészelve, valamint van egy a papirosra nyomtatott, váltogatható felszíne, grafikája, melyik hal meg, vagy - miféle misztérium - talán éppen a céltábla örök életű, csak éppen lehúznak róla egy kilyuggatott grafikai lapot, mindig szerettem nézni azokat a pillanatokat, amikor is a célba lövő ember elkapja kilyuggatott grafikai lapját): felismertem a képet. Az én grafikám volt, mondta Benes. A te grafikád?! kérdeztük egyszerre. A te grafikád egy hollywoodi bűnügyi film háttérfalán?! Igen, mondta Benes. Vége lett a filmnek. És én csak álltam az ekrán, pontosabban grafikám előtt. Igen, úgy is mondhatnám, lepényhal, boldogan rátapadtam. Az enyém, mondtam. Nem értettem, mi történt. Még arra is gondoltam, valami ugratásról van szó. Valakik szépen beindították a filmet, és várták, bejöjjek a szobába. És én bejöttem, és ők valahonnan lesték, a film csúcspontján, hogyan fogom felfedezni a saját grafikámat. Lepényhal, hogyan fogok rátapadni az ekrán akváriumának lepényhalára. Grafikus, a grafikára. Igaz, arra is gondoltam, a műtermemben, garázs-műtermemben néhány perccel előbb éppen befejezett grafikám égetődött a szemembe, olyannyira, hogy még a film képére is az vetítődik... De aztán megértettem (ezt később le is ellenőriztem), miről is volt szó. Az történt ugyanis, hogy néhány éve, az új budai nagyszálló, a Novotel 100 grafikát rendelt, vett tőlem. Igen, a Novotel 100 szobájában 100 grafikám látható. A Novotel nem más, mint egy állandó Benes-tárlat. Míg Benest hallgattam, arra gondoltam, szívesen vállalnék a Novotel Szállóban tárlatvezetést - szobáról szobára. Bekopognék szépen sorban mind a száz szobába. És elbeszélgetnék a lakókkal a Benes-képről. Egy-két napig talán még velük is laknék, hogy megtapasztaljam Benes-élményüket, hogy azt az élményt együtt dolgozzuk fel, s a többi. Benes folytatta: a világ minden részéről érkező emberek, mondta, feketék, fehérek, sárgák, ahogy belépnek Novotel-béli szobájukba, az én egysíkú, függőleges-monumentális, sematizált figurámmal - önnön céltábla-figurájukkal találják szembe magukat. Mint valami eddig még nem látott, nem tapasztalt tükörben. Egy-egy pillanatra minden bizonnyal megállnak a kép előtt és gondolnak, mondanak is netán valamit, nem egészen értve, hogy miféle tükör is ez, ami így kisi43
