Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Fried István: Az irodalmi két/többnyelvűség - komparatisztikai nézőpontból
az egynyelvűségnek kedvez; vagy annak, hogy a saját nyelv(változat) presztízsnyelvvé lesz, míg a másik, a többi az élet bizonyos területein nem, vagy alig konvertálhatóvá, a szűkebb közösségi élet alkalmaira szorul vissza, esetleg csak az egyházi/vallási használatban használatos. Hozzájárul ehhez az „európaizálódó", pontosabban körülírva, az európai trendeket követő, a tagoltabb-differenciáltabb irodalmak példáján meginduló, a teljes műfaji rendszert létrehozni akaró irodalom, amely nem egyszerűen a megteremtett irodalmi nyelven tud, akar megszólalni, hanem amely ennek a megteremtett irodalmi nyelvnek egyenrangúságát kívánja bizonyítani a többi európai nyelvvel szemben. Ez a „nemzeti irodalom"-felfogás a XVIII. század utolsó harmadától kezdi kiszorítani a korábbi nézeteket és gyakorlatot az irodalomból, felmondja az ott meghonosodott terminológiát, s legfeljebb az „irodalomalattiságba", a szubkultúrába, az irodalmi/nyelvi játékosságba utasítja (például) az irodalmi többnyelvűséget. A népköltészet „fölfedezése" a kelet-kö- zép-európai irodalmak egyikében-másikában többnyire az előbb (neo)klasszicista, utóbb romantikus irodalomszemlélet szerint formálja a nemzeti irodalmat és irodalmi tudatot, nem rehabilitálja azt, ami korábban a szubkultúra része lett; ellenben a többnyelvűség megváltozott funkcióval meghatározott műfajok elemeként továbbra is, inkább a humoros regiszterben kapja meg helyét. Ugyan nem feltétlenül negativitása hangsúlyozódik, főleg akkor, amennyiben úgy vélik, hogy gátja a nyelvi mozgalom népszerűsödésének, és ilyenre is bőségesen akad példa (lengyel vígjátékokban a franciás, a magyarban a németes, a szlovákban a magyaros beszédmód a nevetség tárgya); a normának megfelelő, tiszta, választékos, „előkelő" beszéd lesz a nemzeti műveltség része, jelölője. Hozzátehetjük, ez egyben lemondás bizonyos „nyelvi" regiszterekről, felej(te)tése nemcsak nyelvi szituációknak, történetivé lett nyelvi helyzeteknek, egyben határvonás irodalom és nem irodalom között. Csak az utóbbi esztendők „közköltészeti" kutatásai tárták föl, tették közzé azt az igen számottevő jelentőségű (magyar) anyagot, amely ugyan sosem volt teljesen kiiktatható az irodalom történetéből, de amely a legjobb esetben az irodalmi népiességnek nevezett jelenség révén bukkant föl a kutatásban, de amely jó darabig kevésbé értékesnek köny- veltetett el, az irodalom „fő vonalába" legfeljebb többszörös áttétellel, például Csokonai Vitéz Mihály bizonyos műfajai és versei segítségével érhetett el. A továbbiakban éppen azt kísérlem meg, hogy egy - jobb híján - „félnépi"-nek nevezett, az ún. „magas irodalmi" meg a népi, folklorisztikus hitelű műfajok között a középre helyezhető irodalmi/verses beszédmódban mutassam meg a kétnyelvűség szerepét, jelentőségét, egy régebbi, inkább XVIII. századi, XIX. század eleji periódusra koncentrálva. Amely periódusban az irodalmi nyelvi alkotásoknak, a nyelvi nacionalizmus törekvéseinek még nem sikerült elhallgattatni, inkább a kevésbé elismert helyre utasítani a kétnyelvűség irodalmi/verses megnyilatkozásait. Még az sem bizonyos, hogy a későbbi humoros hatásra törekvés előzményeiként lehet ezekre a művekre tekinteni, inkább egy jól körülírható műveltségi réteg természetes, olykor számottevő erudíciót (antikvitásismeretet) is igénylő megnyilatkozásait érhetjük tetten. Az összehasonlító irodalomtudományi kézikönyvekből jórészt hiányzik a kétnyelvűség, a többkulturáltság elemzésére ajánlott módszertani eljárás, egyáltalában: a kétnyelvűséget mintha átengednék a szociolingvisztikai vagy általában nyelvészeti diszciplínának. Aligha tagadható, hogy ezek bevonása az irodalmi kétnyelvűség vizsgálatába termékenyítő szempontokkal járulhat hozzá a művekben kimutatható „poeticitás" jellegének föltárásához. Ezúttal inkább a kétnyelvűség alakváltozataira koncentrálok: milyen területen, minek az érzékeltetésére, miféle irodalmi értéktulajdonítás szerint kap szerepet a kétnyelvűség (a többkulturáltság). Olyan értelemben véve szociológiai tényezők is bevonhatók, melynek alapján annak a rétegnek kultúrájára is fény deríthető, amelynek megnyilatkozásaiból a kétnyelvűség ritkán hiányzik. (Ezúttal nem kétnyelvű régiók, „hibrid kommunikációs 64
