Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Szabó Gábor: "Metafizikai harisnya" - az "én" öltözéke Petri György lírájában
közé szorítása, vagyis az ön-identikus terek felfüggesztődése, egymás általi megszállása a modern individualitás alapító aktusaként szcenírozódik. A két istenség törékeny kompromisszuma Nietzsche leírásában hasonló dramaturgiát követ, mint a Petri verstereiben reprezentálódó racionális rendezőerők és az érzékek bomlasztó energiái közti viszony bonyolult alakulása. A psziché ezen koreográfiájában a két szimbolikus tartomány csupán részleges önfeladása eredményeképp tud megmutatkozni, a test csupán a ráció taxonómiájába tagolva juthat szóhoz, míg a rend puszta lepellé válva kénytelen engedélyezni az érzékek domesztikált megnyilvánulásait. E kölcsönös távolléten, elvonáson nyugvó dialektika nyomán az „én" feláldozza magát az identitására irányuló gyanúnak, s kritikussá válik a maga „igazságaival" szemben. A test, ahogy az előzőekben láttatni próbáltam, Petri verseiben is az apollóni rendezőelvek irányítása alatt, költészetté formálva mutatja meg magát, míg az átlátható rend saját bomlásával kénytelen szembesülni, ami az eddig érintett motívumok mellett leglátványosabban a Petri-líra talán azon jellegzetességében mutatkozik meg, amit elemzői szinte szállóigeszerűen „depoetizáló" verstechnikaként emlegetnek. Olyan formaként tehát, amely a bomlás, a rendezetlenség dionüszoszi erőit magába építve egyfajta kreatív kompromisszumként igyekszik stabilizálni magát. A Reggel című versben felbukkanó „metafizikai harisnya" meglepő szókapcsolata egyébként emblematikusan sűríti magába mindezt, hiszen egységként olvasztja össze a tiszta rend és az érzéki mámor (az említett ruhadarab egy „kis kurva" lábán feszül) poláris tartományait. E tekintetben a költemények színtere a hajdani görög színpadot, a szubjektum formálódásának térmodelljét formázza, azaz egyszerre biztosít helyet az individualizáció ősjelenetének újrajátszásához és - szimbólumain, motívumszerkezetein, térjátékain keresztül - egyképp tematizálja megszólalásának feltételrendszerét és működését is. Az a közkeletű vélekedés, mely szerint Petri verseiben az életproblémák nyelvi-formai problémákként jelennek meg, talán ezen absztraktabb rétegek felől is igazolhatóvá válik. (Már amennyiben a szubjektiváció ősjelenetét hajlandóak vagyunk életproblémának tekinteni.) A két istenség viaskodása egy másik nyelvjátékba fordítva - ahogyan ezt Nietzsche gondos interpretátoraként Freud megtette - az élet- és halálösztönök harcaként is leírható, melyek egyformán befolyásolják mind az egyén, mind pedig a kultúra fejlődését. Kétségtelen, hogy Petri verseiben a halál képzetköre meghatározó módon van jelen, Forgách András szerint Petrinél „a halál a belső formája mindannak, amit ír"9, majd Angyalosi Gergely hívta fel a figyelmet arra, hogy verseiben „a végesség-kilátástalanság- halál mint témaegyüttes voltaképpen forma, s ily módon nem fordítható le tartalmi összefüggésekre. "10 Nem haszontalan ezért az énképződés eddig térmetaforák mentén vizsgált formálódását ennek a szempontnak a figyelembevételével is továbbgondolni. A zuhanás képei, a vertikális térmozgások irányultsága, az identikus térkategóriák önfeladó jellegű egymásba csúszása már önmagában is a pusztulás képzetét keltve tagolja - vagy, az imént említett kritikusok szavával élve, formálja - a verseket, viszont érdemes megnézni azt is, hogy az explicitebb alakban megjelenő halálmetaforika miképpen ágyazódik ebbe a formaiságba. Az érzéki késztetések, mint látjuk, Petri verseiben legtöbbször a pusztulás képzetkörével társulva jelennek meg, aminek csak egyik fontos eleme a racionalitás igényének monomániásan reflektált vágya, azaz a gyönyör analízissé redukálásának már érintett nyelvi programja. 9 Forgách: ib. 931. 10 Angyalosi Gergely: Helyett (Petri György: Sár). In: Uő. Kritikus a határmezsgyén. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1999, 172. 59
