Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Szabó Gábor: "Metafizikai harisnya" - az "én" öltözéke Petri György lírájában
füstbe, kávézaccba — (...) És semmi. Mindig semmi. / Ismétlődő, értelmetlen jelek." Ezek az árnyalatok persze nem érvénytelenítik a Petri-lírát valóban meghatározó, a pálya különböző szakaszaiban eltérő hangoltságú analizáló irányultságot. Verseinek ez a valóban alapvető (megalapozó igényű) jellegzetessége mintha a földalap mint abszolút horizont kijelölését célozná, ami aztán lehetővé teheti a rá épülő, és mozgásba hozott terek interferenciáját. Forgách András a szem motívumát egy roppant szerteágazó hálózat részeként elemezve finomítja a tekintet filozófiájának képi elemeit, kapcsolatot találva a kezdet, reggel, a szem, a csömör, a halál képzetkörei és az emésztés bizonyos funkciói között. Az emésztés folyamatának konzekvenciáit szigorú következetességgel levonva a Petri- vers épp ezért jellemezheti magát hol szellentésként (Széljegyzetek egy vitához), hol meg szarkupacként (Futam), sőt a Levélminta az egész életművet mint „kis kupacnyi kakát" nevezi meg. A ráció és a testi vonatkozások (másnapos fejfájás, hányinger, öklendezés, emésztés, a műalkotás mint az anyagcsere végterméke stb.) egymásba csuszamlása, pontosabban a rációnak a testiség felől történő gyarmatosítása egyszersmind a stabilnak remélt alap azonnali új téralakzatba rendeződését vonja magával. A test az, ami a versekben megkérdőjelezi, relativizálja a szellem priori tisztaságát, míg a test féktelenségét, úgy tűnik, a ráció szigora enyhíti. A test egy másik jól körülhatárolható képzetköre nem ilyen közvetlen módon épül a konzisztens tudat motívumrendjébe, sőt látszólag ellenséges területként határolódik el tőle. Az erotika, az élvezeti szerekhez (Füst alkohol zene - ahogy ezt egy verseim összefoglalja) fűződő érzéki viszony és a kulináris örömök hedonisztikus terei a versek beszélőjének erős fizikai jelenlétét építik ki, a szubjektum architektúrájának a vágyak, élvezetek által létrejövő rétegeit hangsúlyozva. Ezt az érzéki tartományt viszont kordába szorítja a racionális kontroll vágya, az egzakt leképezésre való törekvés igénye, amit ráadásul - tovább erősítve a fegyelmet - további kritikai revízió alá von a versek önreflexivitása is, illetőleg a versbeszéd formai kötelmeinek - amúgy folyamatosan megsértett - rendje. Az „el nem fordult tekintet" egyrészt tehát a versek kiemelt motívumaként az analitikus rögzítés igényét tudatosítja, ami azonban bizonyos testi vonatkozások térhálójába keveredve szinte azonnal relativizálja is magát. Másfelől ott van a versek „testfilozófiai", érzéki tereket formáló vonulata, ami viszont a (vers)nyelvi kontroll, illetőleg a versekbe épített metakritikai kódok poétikai eszköztárának köszönhetően racionalizálódik. E polárisnak tűnő terek tehát nemcsak önmagukban rétegzettek, magukba foglalva saját lényegszerűségük tagadását, de szembenállásuk is csak látszólagos, hiszen egymásba hatolva, egymást és magukat gyengítve, vagy épp erősítve tovább módosítják, virizálják identitásuk tisztaságát. E meglehetősen bonyolultan egymásba rétegződő térhálózat mozgása akárha a szubjektum kiépülésének logikáját követné, míg az ennek nyomán felsejlő centrum nélküli architektúra - a Séta egy ház körül vagy a Belső beszéd idézett szakaszának építészeti metaforikája alapján - a szubjektum térformájának körvonalait teremtené meg. A különböző terek és funkciók mozg(at)ása egyfajta versengésként is felfogható, amelynek kimenetele az én formálódásának pillanatnyi állapotait rögzíti. Ez esetben egy olyasfajta belső küzdelem erővonalait fedezhetjük fel, amiről Nietzsche a szubjektivitás kialakulásának ősjeleneteként ír a Tragédia születésében. A tragédia színpada eszerint az a kulturális színtér volna, ahol az apollóni taxonómia Dionüszosz általi fellazítása és a dionüszoszi eksztázis apollóni fegyelmező idézőjelek 58
