Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 12. szám - Staar Gyula: Mindhalálig sugározta tudását (Emlékképek Simonyi Károlyról)
Közös ismerősünk, a neves fizikatanár, Kunfalvi Rezső bácsi kísért el hozzá a Pentelei Molnár utcába, ahol a Simonyi család korábban lakott, s bemutatott neki. Úgy tűnik, a lelkes beszélgetőtárs és a végeredmény, az elé tárt kézirat elnyerhette a tetszését, mert évekkel később, amikor Fűzi László, a Forrás főszerkesztője egy életút-interjú készítésére kért, Simonyi Károly már szeretettel, jó ismerőseként fogadott. A nyári vakáció idején csendes volt a Műegyetem. Az St. épület 216-os szobájában csak kettesben voltunk, peregtek az emlékezés órái. Érdeklődő és megértő társa lehettem, mert akkor már úgy mondta el nekem a buktatóktól sem mentes életútját, mintha legközelebbi bizalmasa lennék. Hetenként mentem hozzá, hónom alatt a magnóval. Tizenhat órányi beszélgetést rögzítettem szalagra. Kiváltságos, szerencsés embernek éreztem magam, egyszemélyes hallgatóságként részesülhettem továbbképzésben: szakmából, történelem- szemléletből, emberségből. S közben, jelentkezés nélkül, közbekérdezhettem, kíváncsian kinyithattam olyan ajtókat is, amelyekhez mások nemigen juthattak el. Az elhangzottakat később az utolsó szóig leírtam, miközben újra átéltem beszélgetésünket. Több spirálfüzetem telt meg így, majd nekifoghattam az interjú megírásának. Nem siettem vele, kedvemre való munka volt. Egy évig tartott, amíg az értékes anyagból kifaragtam mindazt, amit rá leginkább jellemzőnek tartottam. A címválasztás nagyon fontos mozzanata az írásnak. Szerencsémre, már a beszélgetésünk első újrahallgatása után tudtam, mi lesz az. Egy elejtett félmondatának összegző jelképe: Iszonyú rendet vágtam. A Forrás 1987. évi 10. száma vezető írásaként közölte a beszélgetést. Amikor az interjú végére kitettem a pontot, a megoldott feladat öröme mellett nagy szomorúságot is éreztem. Befejeződött, véget ért, pedig mennyi szép órát adott nekem. Nem lett vége! Simonyi Károly jó barátként bizalmába fogadott. Sokszor találkoztunk, sokat beszélgettünk a következő két évtizedben. A „találkoztunk" kifejezés kissé pongyola megfogalmazás. Igazság szerint legtöbbször O telefonált, hívásai mögött mindig konkrét, segítő szándékok rejlettek. Már jó ideje visszavonultan élt, magányát saját építésű falakkal védte. Tiszteletben tartottam elhatározását, de boldogan mentem, ha szólt, hogy szeretné velem megosztani gondolatait, elképzeléseit. Sikerült rábeszélnem arra, hogy több hosszabb beszélgetésünket folyóiratokban is közreadhassam. így jelentek meg sorra a vele készített interjúim: Az életet nem lehet túlélni, az életet élni kell! Simonyi Károly keresztje (Természet Világa, 1993. 10. sz.), De mi az igazság... Egy természettudós paradigmái (Kortárs, 1994. 2. sz.), Az ember és a könyve. Simonyi Károly és A fizika kultúrtörténete (Magyar Tudomány, 1996.11. sz.), Unom Dantét! (Forrás, 1996.11. sz.). A beszélgetések kötetbe formálva De mi az igazság... Beszélgetések Simonyi Károllyal címmel jelentek meg, 1996 őszén, nyolcvanadik születésnapját köszöntve, a Közlöny- és Lapkiadó gondozásában. Szerette tudományos ismeretterjesztő folyóiratunkat, a Természet Világát. Ezért fogadta el 1999-ben, már visszavonultan, betegen is felkérésünket: legyen szerkesztőbizottságunk tagja. Állíthatom, örök nyomot hagyva segítette, gazdagította munkánkat. Simonyi Károly legendásan jó előadó volt, óráin nem volt szüksége arra, hogy katalógust tartson. (Néha azonban, az egyetemi szabályzat szerint, neki is számba kellett vennie hallgatóit. Egyik tanítványa egy ilyen ritka esetre emlékezett. Az előadótermet zsúfolásig megtöltötték, az ablakbeugróban is ültek a hallgatói. Kis hatásszünet után így szólt hozzájuk: „Kedves Kollégák! A következő hét valamelyik keddjén katalógus lesz." A hatás nem maradt el, felszabadult derültség fogadta a finom humorral szőtt pontos utalást.) Hiányozhatott számára ez a közeg, hiszen a tudás átadásának öröme éltette. 1995-ben a családtól kapott magnóra mondott négy előadást, egy izgalmas korszak történéseiről. Őt idézem: A 17. századot a tudománytörténészek a zsenik századának szokták nevezni. Nevüket iskoláskönyveink is őrzik: Kopernikusz, Kepler, Galilei, Bacon, Descartes, Pascal, Fermat, Huygens, Newton. Az ő hősi erőfeszítéseikről, sikereikről és kudarcaikról szól az a négy előadás, melyeket az 87
