Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Fried István: Egy évszázad Faludy Györggyel
kiadásakor bizonyára gondolni sem merte, hogy két számjegyű lesz a kiadások száma; az bizonyára kitetszhet olvasásakor, hogy lírája nem része annak a líratörténeti, magyar irodalmi fordulatnak, amelyet többen József Attilával és Szabó Lőrinccel kapcsolnak össze (a brechti versfelfogás adaptálásáról korábban már írtam), s ha lírájának tematikája (nem utolsósorban a történelem kényszerítette sorsfordulatok következtében) az önéletrajzot a XX. századi sorstörténet irányába módosítva sokat változott, az első kötet, A pompeji strázsán című mintha kialakítaná már a Faludy-líra kereteit. Ugyan nem maradt teljesen változatlan ez a költészet, de - ismétlem - a tematikától eltekintve gyökeres fordulatok nem lelhetők benne, viszont ezeken a kereteken belül a költő megtalálta azokat a formákat, a hangvételnek azt a változtatható, „alkalmazkodó" modalitását, amelyet élethelyzeteinek megverselésekor hasznosítani tudott. Ugyanakkor - nem tagadván ennek a lírának önéletrajzi aspektusú olvashatóságát - erősen szűkítő az a szempont, amely (ön)életrajzi függőségében képes csak látni a verseket, a köteteket. S nem pusztán a kezdettől erős politikai áthallás, amely már villoniádákban, a Heine-átköltésben, majd az Őszi harmat után című, még itthon kiadott verseskötetében közvetlenül politizáló versként formálódik meg, színezi, emeli az általánosíthatóságnak egy magasabb fokára ezt a lírát, ehhez a szatirikus darabok párosíthatok, hanem az a fajta dalszerűség is korán jelen van, amely a verselés helyenként virtuóz kezelésében a költői mesterséget teszi láthatóvá, nemegyszer a versalkotás műhelytitkaiba vezetve tudós és naiv, rajongó és szkeptikusabb olvasóit. A centenárium kitűnő lehetőséget kínál arra, hogy fölvethető legyen a kérdés: mi maradt a Faludy-legendából? Miként él tovább, amennyiben tovább él, az az egykor sokakat megmozgató, sokak által a magukénak birtokolt líra? A fordítás/átköltésköteteknek milyen és mennyi rész jut a világirodalmi műveltségben (ha még van vagy lesz ilyen!)? Személyiség és alkotás (a halál után következően bizonyára szükségszerű) szétválása valóban elkövetkezik-e egy következő generáció esetében, amelynek nem adatott meg, hogy kipirult arccal hallgassa a történelemben élő, a történelmet a maga esettörténetének meséjén keresztül közvetítő költőt (ezúttal Fűzi Lászlóra hivatkozom, aki a nevezetes 95. születésnapi köszöntőn méltatta olyképpen Faludyt, mint aki találkozásainak, ismeretségeinek elbeszélésével a maga történelemben létét tárta föl azok számára, akiknek a Faludy fölrajzolta személyiségek többnyire a történelmi tankönyvekből voltak ismerősek)? „Igazságot" szolgáltat-e majd az irodalomtörténet Faludy György életművének, helyrehozván a méltánytalanságokat? Netán igazolja kritikusok ingerült elutasításait (például a felháborodott kritikájában szinte vétójogával élő Eckhardt Sándort)? Vagy költészettörténeti kutatások feltárják, hol helyezhető el Faludy György lírája a XX. század költészettörténései között, akadnak-e esetleg „világirodalmi" párhuzamai, alaposabb filológiai munkával a felszínre hozzák-e a német Villon-fordítók és Faludy villoniádái közötti érintkezéseket és így tovább? Annyi bizonyosnak mondható, hogy a „nyugatos" esztétikai felfogás képviselőit nagyjában-egészében éppen úgy hidegen hagyta Faludy lírája, mint a posztstrukturalizmus híveit, miként a XX. századi magyar önéletrajz kutatói sem szenteltek figyelmet Faludy köteteinek. Ugyanakkor a magyar műfordítás történetének búvárai közül akadt valaki, aki korántsem az igazságszolgáltatás céljából, pusztán a műfordítási elvek szembesítését vállalva, nem egyszerűen rehabilitálta Faludy fordítói célkitűzéseit, hanem egy olyan (történeti) sorban helyezte el, ahonnan kitetszhettek azok a poétikai megfontolások, amelyek érvényesítésével kísérletezett Faludy átköltéseivel. Polgár Anikó 2003-as kiadású Catullus noster című kötetének alcíme megadja a vizsgálódás irányát, egyben finoman érzékelteti a szakítást attól a meglehetősen terméketlen felfogástól, amely a „szöveghűség" bemutatására összpontosított a műfordítások mérlegre tételekor. Ugyanakkor nem cáfolja azt a nézetet, amelyet Rába György fejtett ki A szép hűtlenek című, megkerülhetetlen monográfiájában, a Nyugat nagy alkotóinak fordításelméletét és 48
