Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Fried István: Egy évszázad Faludy Györggyel
S bár Faludy halála egy darabig nem szakította meg antológiák kiadását, sőt a legújabban napvilágot látott az összegyűjtött versek közé fel nem vett versekből is egy kötetre való, aligha állítható, hogy töretlenül élne előadóestek, kritikák, emlékezések révén. Az „irodalomtörténeti" értekezésekkel, nagy tekintélyű ítészekkel Faludynak sosem volt szerencséje. Igen jellemző, hogy mikor Sőtér István kiadta kiváló antológiáját, a Négy nemzedéket, amelyben valóban szinte teljes seregszemléjét adta az 1948-ban még és már tevékenykedő (magyar) lírikusoknak, mindegyiktől jó ízléssel válogatva néhány antológiadarabot, s mindegyik költőről tömörségében is tájékoztató, ihletett miniesszét írt, mindössze két költő bemutatását nem vállalta, noha (ki tudja, mennyire szívesen?) bevette az antológiába. Az egyik: Faludy György volt, őt más mutatta be. Néző-hallgató és kritika efféle szembenállására, a megítélés ilyen mértékű szétválására nemigen lelni ehhez foghatót irodalmunkban, viszonylag csekély azoknak a kritikusoknak-irodalomtörténészeknek a száma, akik a Faludy-vers elemzése után vonták le következtetéseiket. Lehet, hogy a közönség, az olvasók körülrajongta személysiség, az eltagadhatatlan(?) népszerűség számított zavaró, a méltányosabb megítélést elhomályosító tényezőnek. Magam is azt hiszem, hogy Faludy „sikerei" (legalábbis részben) elvonták a figyelmet valami (talán) lényegesebbről, az életrajz mint elsődleges ismeretforrásra épített értelmezés, ráolvasódott az életműre; némi egyoldalúsággal jellemezhető e ráolvasás, mivel túlságosan a közönséggel szívesen találkozó személy jelenlétét igényelte, azaz ennek a személynek a verseit (s bár önéletrajzainak is sok olvasója volt, prózája jóval kevésbé mondható népszerűnek, s ennek nem elsősorban az az oka, hogy például regényét, a Karotont angolból fordították le, hanem éppen azért, mert jó darabig a személyes megjelenés, az a tudat, hogy a költő jelen van vagy lehet, mindenesetre él, mintegy hitelesítette a költészetet, főleg ezt, amely az önéletrajz szerves részeként, sőt: sokaknak önéletrajzként fogadtatott be). Nem jutunk nagyon messzire, ha Márai Sándornak (akinek személyisége sokak számára részben hasonló okok miatt szintén igen vonzó, s ez feltétlen hozzájárul ,,kultusz"-ához) több ízben hangoztatott mondását alkamazzuk Faludy „esetére", miszerint a siker: az talán csak félreértés. Mert Faludy közönségsikere nem csak, nem elsősorban, nem kizárólag félreértés. Alig láttak napvilágot villoniádái, már mondták, énekelték, előadóesteken, kávéházakban, magam egy 1947-es zeneakadémiai(l) estre emlékszem, amelyen Somlay Artur, Tapolczay Gyula, Gobbi Hilda, Greguss Zoltán (a többi színészre nem emlékszem) adták elő a villoniádákat, a Zeneakadémia zsúfolásig tele volt, és nem tudom, nem is emlékszem, kiket ünnepeltek jobban, a remek színészeket-e vagy a költőt. Természetesen nem ő volt az egyetlen, akit színészek is népszerűsítettek, Major Tamás és mások előadóesteken József Attila verseit vitték a közönség közé, nem kisebb sikerrel. Visszatérve Faludyhoz, verseit, magatartását, „szerepléseit" tekintve, a sok-sok beszélgetés hol egészen fiatal, hol idősebb rajongói előtt erősítette azt a vélekedést, hogy költőnk költőként képes párbeszédet folytatni hallgatóival, olvasóival, verseit hallgatói-olvasói „érteni vélik", ismerősként fogadják, képesek belépni ebbe a költői vilába, mert nyitottnak érzik, hozzájuk szólónak, a Faludy-költészet felkínálta „otthonosság"-ban valóban otthont tudnak találni. Valahogy olyképpen, ahogy Márai Jókai-esszéjének a többjelentésű Haza címet adta, arra futtatván ki fejtegetését, hogy, miután a világháború megfosztotta az utazás lehetőségeitől, hazautazik Jókaihoz. Efféle költészet teremtette hazautazás, versben létre lelés részesének tudhatta magát a Faludy-olvasó/hallgató. Ez természetesen önmagában még nem jelent(hetnel) esztétikai ítéletet, egyébként is a népszerűség sok kritikus szemében gyanús, Victor Hugo vagy Dickens bizonyára ezért értékeltetik alul több ítész írásaiban, mint ahogy Molnár Ferenc színműveinek népszerűségét sem tudja (esetleg nem is akarja) kezelni a magyar irodalomtörténészek tetemes hányada. Azonban nem árthat még egyszer hangsúlyozni, hogy Faludy költészete ugyan közvetlenül nem célozta meg ezt a fajta sikert, villoniádáinak első 47
