Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Fried István: Egy évszázad Faludy Györggyel
Fried István Egy évszázad Faludy Györggyel „Kultúra nélkül örök a hiány" Faludy György halála óta mintha kissé elcsöndesedett volna szép számú híveinek hangja, egykori lakása házán elhelyezett emléktáblája leleplezésén meglepően kevesen voltak, ahhoz képest, hogy a költő mindig képes volt megtölteni többszázas előadótermeket; 95. születésnapján a Nemzeti Színház nézőtere még megtelt barátaival, tisztelőivel, verseinek, publicisztikáinak olvasóival. S bár tolószékben ült a színpadon, sőt a fogadáson is, megtestesíteni látszott azt, ami sok mindent elfedett, elpusztíthatatlan vitalitását egy sokat próbált világvándornak, az emigráció ellenére megőrzött nyelvi készséget a világ olykor kedvező, többször kedvezőtlen jelenségeinek gyors, a publicisztikával olykor versenyre kelő, vitatkozó (költői) reagálására, de tanúságot tett az 1930-as esztendők irodalmi élményeinek őrzőjéről is, aki mindig késznek mutatkozott, hogy Kosztolányiról, Karinthyról, József Attiláról emlékezzék, és sugározta azt a kedélyt, azt a törhetetlen hitet, amely átsegítette élete számos megpróbáltatásán. Egyelőre, ideiglenes jelleggel, úgy is fogalmazhatnék, hogy hallgatóit, nézőit, egyetemek auditórium maximumaiban, színháztermekben, ifjúsági házakban, Magyarországon és Erdélyben mintha a személyiség (nem túlzás!) varázsa tartotta volna fogva. Nem beszélt emelt hangon, történeteket mondott, amelyek valószínűleg többet árultak el a történetmondóról, akire tisztelői rálátták egy/a XX. századi Villon alakját, mint azokról, akikről mindig szellemes rövid történeteit előadta. Hallgatóinézői (nekem legalábbis az volt a benyomásom) azonosították Faludyt verseivel, verseiben hangját, alakját felfedezve, a kívülállóét, aki tagadta a Rendszert (minden rendszert), az ellenállóét, aki verseivel nem restellt bármely Rendszer hatalmasságainak nekimenni; de rálátták azt a „kalandos" életet is, amely Budapesttől Bécsig, Párizsig, Londonig, az Egyesült Államokig, Kanadáig, Dél-Amerikáig, a második világháború távol-keleti színtereiig, Máltáig, Itáliáig kergette a költőt, aki mindenhonnan hozott valamit, amit közkinccsé akart verseivel tenni. A legendáját „olvasták" olvasói, a legendával szembesültek hallgatói-nézői, akik a börtönviselt, a száműzött megtörhetetlen alakját csodálták, egyben azt a költőt is ünnepelték, aki ki merte mondani, amit korának szemérme tiltott, aki eltért (vagy eltérni látszott) nemzedékének más költőitől, aki szókincsében, képeiben nem igazodott az úgynevezett közízléshez. S azt talán jóval kevesebben tudták, hogy a „hivatalos" és nemegyszer még a nem hivatalos „műbírálat" is szinte minden elismerést megtagadott tőle, fordításait (vagy fordításként megjelentetett verseit, köteteit) azért bírálták, mivel inkább átköltések, túlságosan szabadok, szabadosak, ugyanakkor verseiben egy ódivatú retorizáltságot véltek fölfedezni. A Faludy-költészet azonban ellenállt, önmaga maradt a tiltások, a pamfletszerű megnyilatkozások, a sugallt felejt(et)ések ellenében; ha másképp nem, gépelt-illegális terjesztésben, kézírással másolva őrizték a költőt mindaddig, amíg személyesen meg nem jelenhetett az őt már váró olvasók előtt, és saját előadásában, színészek révén, megzenésítve hangzottak föl a régebbi meg az újabb művek. 46
