Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - Buda Ferenc: Derű – ború (Tűnődések fehérről, feketéről III.)

pontok közti távolságokat, valamint azt is, hogy az útonjáró hol találhat benzin- kútra, szerelőműhelyre és szállásra. Való igaz ugyan, hogy a Kola-félsziget keleti karéja s a vele szomszédos tengermellék, továbbá Szibéria északi, nagyobbik fele kimaradt belőle, ám ennek nyomós az oka: ezekre a területekre autóutak akkor még nem vezettek. (Túlnyomó részükre ma sem, s ez valószínűleg még sokáig így leszen; fűzzem hozzá, hogy szerencsére?...) Akárcsak az ország-világ egyéb tájai felől eligazító térképeket, ezt az atlaszt is elő-előveszem - miért is? Többnyire a fakuló, szakadozó emlékek, tanult, olvasott, vagy csupán hallott dolgok portalanítása, felelevenítése, megerősítése végett. Számos esetben viszont puszta kíváncsiságból. Ám az sem utolsó szempont (legalábbis számomra), hogy messzire utazni így a legolcsóbb, legkényelmesebb s a legkevésbé kockázatos.

Ezúttal azért vettem elő s nyitottam ki, hogy ráleljek Apám hajdanvolt frontszolgálati helyszíneinek ama néhányára, amelyek nevére az ő szavai nyomán még emlékszem. Másutt leírtam már: Apám sokat katonáskodott. Tizennyolc évesen, 1927-ben vonult be legelőször a seregbe, mégpedig - hisz még nem érte el a hadköteles kort - önkéntesen. Hogy miért, azt most ne részletezzük. Legyen elég itt annyi, hogy az ő apja - akit én nem ismerhettem, s akiről neki is csak fakó emlékfoszlányai maradtak - sokadmagával Amerikába menekült a szabolcsi mélyszegénység kilátástalanságai elől, ám útját - különféle okok folytán, amelyeket a való tények kellő ismerete híján ma már legfeljebb találgatni lehetne - nem kísérte szerencse: odaveszett, elkallódott a csodák és remények országában. Legkisebbik fia, az én Apám ifjonti vállalkozókedvéből csak a debreceni hadkiegészítő parancsnokság újoncfelvételi irodájáig futotta. Neki azonban idővel s nagy nehezen sikerült megkapaszkodnia a hazai lefokozott lét (Nagy László szavai a Medvezsoltárból) sivár feltételei közepette is. Kétévnyi katonáskodás után lehúzta a tényleges sorkatonai szolgálat újabb két esztendejét, majd - bár továbbszolgálóként még benn maradhatott volna - egy őrvezetői krumplivirággal a paroliján egyelőre búcsút intett a seregnek. Minden bizonnyal megelégelhette, s ez aligha meglepő. Utóbb, alig néhány év leteltével azonban, s már családos emberként, lépten-nyomon behívták mint tartalékost. Ne feledjük: a harmincas évek vége felé járunk, a bécsi döntések időszakában, s nem épp mellesleg: a háború előestéjén. Ebből az időből - hisz életem harmadik, negyedik, majd ötödik esztendejébe léptem akkortájt - magam is őrzök többé-kevésbé összefüggő álló- és mozgóképeket, hangokat, ízeket, szagokat a katonaélettel kapcsolatosan is. Tisztán látom magam előtt például a fűzöld színű lövészbojtot Apám kimenőre kikefélt honvédzubbonya elején, úgyszintén zöld paroliján jobbról s balról a tizedesi rendfokozatra utaló egy-egy pár fehér csontcsillagot, vénülő ujjam begye emlékszik a bojt sima, bársonyos tapintására, nyelvem s ínyem a komiszkenyér savanykás ízére, s a fényesre szidolozott sárgaréz katonai jelzőkürt hangja sem veszett oda az időben: hallom az utcán előttünk vonuló szakasz lépteit kísérő, kemény s pattogó ütemű menetdallam harsány hangjait éppúgy, mint a közeli pavilon laktanyából esténként felhangzó takarodó már-már érzelmes, lágy rubátóját. (Arról természetesen fogalmam sem volt - s ezzel, gondolom, a katonák túlnyomó többsége is így lehetett -, hogy e kürtjelek hallatán a klasszikus zene hangzatai rezdítik meg dobhártyámat s hallócsontocskáim finom áttételei révén idegrendszerem maga35