Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - Buda Ferenc: Derű – ború (Tűnődések fehérről, feketéről III.)

sabb régióit is. Ám ez az elágazás már túl messzire vinne az említett autóatlasztól. Kerüljünk hát ismét közelebb hozzá.)

A gyakori, ám mindössze néhány hétig tartó, s Debrecenben vagy annak közelében letöltendő kiképzési időszakokon túl Apámat - sok más tartalékos társával együtt - Székelyföld s Eszak-Erdély visszacsatolásakor hívták be hosszabb időre. Nem emlékszem rá, pontosan mennyi lehetett ez a hosszabb idő, de az biztos, hogy hónapokig volt távol. Pontos útvonalát sem tudnám felidézni, ám - tőle tudom - Apahidán, Nagyváradon, Kolozsváron, Máramarosszigeten s Ördögkúton, no meg nyilván a közbülső helyeken is áthaladt, megfordult vagy elidőzött az alakulatával. Egy régi amatőr fénykép éppenséggel a kolozsvári fellegvár peremén ábrázolja, háttérben alant a város halovány háztetői. Ördögkút neve egyébként egy szörnyű, s az elszakított országrészek visszatértén érzett örömet beárnyékoló esemény miatt vált számára (s a szavai nyomán számomra is) nyomasztó emlékezetűvé. Amikor a magyar hadsereg egységei átvonultak ezen a - többségében románok lakta - településen, a templom tornyából valaki állítólag a katonákra lőtt. Azért írom így: állítólag, mivel Apám a menetoszlopot záró szakaszban vonulván, nem láthatta az elöl történteket; katonatársa és barátja, Kiss Józsi bácsi viszont a maga szakaszával az élen haladt, s mint közvetlen szemtanú, egy családi beszélgetés során évek múlva így számolt be az ördögkúti esetről: „Ott vonultam a legelső szakasz harmadik vagy negyedik sorában jobbszélrül. Másutt, amikor beértünk egy faluba vagy városba, a nép kint állt az utca két oldalán, örültek, éljeneztek, sírtak-nevettek örömükben. Na, itt nem örült senki se. Egy lélek alig lézengett kint az utcán. Persze, mirajtunk kívül. Ahogy odaérünk a templom elé, csak annyit látok, hogy a főhadnagy, aki a menetoszlop mellett vonult, megtorpan, előkap egy kézigránátot, kibiztosítja, és nagyot kiáltva a torony ablakába hajítja. Utána osztán elkezdődött a lövöldözés." - „Lőttek előtte a toronyból?" - „Lövést én onnét se nem hallottam, se nem láttam." A következők már Apám szavai: „Kiadták a parancsot, hogy a merényletet a civil lakosságon kell megtorolni. Házról házra jártak a katonák. Elszörnyedtem rajta, némelyik hogy bánt a fegyvertelen, védtelen emberekkel, asszonyokkal. Én meg még egy páran kihúzódtunk a község széle felé. Kavargóit a gyomrom, hánytam."

A Szovjetunió elleni hadüzenet napjától fogva aztán Apám többet volt a fronton, mint idehaza. S ezek a távollétek már nem röpke ideig tartottak. Hazahazaengedték olykor hosszabb-rövidebb - ám inkább csak rövidebb - szabadságra, de volt egy tizenhét hónapos időszak, amikor csupán a tábori postai levelezőlapok jövögettek tőle, jelezvén, hogy még életben van. Szolgálati állomáshelyeinek legközelebbi pontja Felsővisó volt, az északkeleti Kárpátok karéjának innenső felén, a legtávolabbi pedig valahol az ukrán-orosz határvidéken, a brjanszki erdővidék déli pereme tájékán. Járt azonban a Pripjaty menti mocsarakban is, ahol - mint beszámolt róla - az erdei utakon véges-végig vaskos dorongfákat fektettek keresztbe, hogy a rajtuk járó el ne süllyedjen.

Én a térképen most a tőle hallott neveket keresgélem: megvannak-e vajon? Igen: itt kanyarog északról délkelet felé a Gyeszna folyó, hogy néhány mellékvizet magába fogadván, kevéssel Kijev fölött beletorkolljék a Dnyeperbe. (Aminek vizéből errefelé tartván ezer s egy-kétszáz esztendővel korábban már megitatták lovaikat magyari ősapáink.) Itt van a Gyesznától jó húsz kilométernyire - vagy

36