Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Turi Tímea: Akármikor, akárhol
nyolcvanas majd a kétezertízes évek kávézója ugyanaz, a város főterén történő lovas, gördeszkás vagy légdeszkás üldözés is ugyanaz, mert mindezek a dolgok ugyanazokat a funkciókat töltik be: így öröklődnek a szereplők attribútumai is, ahogy nincs különbség például a gonosz Beef „múltbeli" dédapja, Beef és az ő „jövőbeli" unokája között. Gyakorlatilag ugyanolyan funkcióval bíró cselekményelemek cserélődnek a trilógia részeiben, sajátos Dávid- és Góliát- parafrázisok ezek, épp csak a körülmények változnak, mégis e körülmények nélkül e funkciók meg se mutatkoznának: mivel a sorozat irodalmi műfajmegfelelője leginkább a mese, mindezekben Propp funkcióinak felöltöztetését is láthatjuk akár. Azt, hogy mennyire nem változik semmi, ami lényegi, jelzi jól az is, amikor az első és a második rész fordulóján a jövőből visszatérő doki azt mondja, régi arcát jelző maszkot vett fel fiatalító kúrája után, hogy ne ijesszen rá a fiatalokra: a maszk takarta és a maszk nélküli arc azonban, láss csodát, ugyanúgy néz ki. A Vissza a jövőbe szemlélete szerint a történelem se más, mint díszlet, miközben a történelem, ha van, hangsúlyosan és mindig személyes történelem. A film tehát mint kompozíció eleve elmossa a különbségeket a különböző idősíkok között: azonban ha nincs különbség az idő különböző rétegei között, idő sincs. Ha mégis van íve vagy története a trilógiának, az éppen ennek a felismerése: az első részben az időbe való beleszólás még az időutazás által okozott változtatások korrekciója, a második részben a jövő megváltoztatása véletlenül maga után vonja a jelen megváltozását is, ami miatt ugyanabban a múltban újabb korrekciót kell végrehajtani, a harmadik rész végkicsengése azonban a régmúlt megváltoztatása mellett a legnagyobb téthez ér el: a jelen alakítható- ságáig. A doki által kimondott voltaképpeni tanulságot azonban így mégiscsak viszonylagossá teszi az időutazások által is létrehozott, a jövő múltat és jelent feloldó örök egyidejűsége, miközben a három rész megunhatatlannak tetsző történetvariánsai is korlátozott számú elemkészletből épülhetnek csak fel. A jövő mint szabad mozgástér koncepciója így azzal ámyalódik, hogy a jövő törekvése mindig az, ami a legjobb - a lehetőségekhez képest. Azt, hogy az időrétegek egymáshoz kapcsolódása milyen viszonylagos, sajátosan aktuálissá teszi az a körülmény is, hogy jelenünk közelebb van immár a film jövő idejéhez (2015-höz), mint jelen idejéhez. Az idő múlása már eleve időutazás, sőt, az idő valódi folyása az igazi időutazás, ha figyelembe vesszük azt, hogy az időutazást ábrázoló filmek fölött hogyan jár el az idő, éppen azért, mert kívül esnek rajta - valahogy úgy, ahogy a doki időgépe mint otthon vonja ki magát az idő múlásán. A Vissza a jövőbe jövőképe azonban meglepően nem megmosolyogtató, egyrészt mert - ahogy a saját múltjának és saját jelenének ábrázolásában is - eleve a szatíra ábrázolásmódját követi, másrészt mert kevés erős, és ezért nyilvánvalóan később nevetségessé válható állítást tesz. Ezen állítások közül azonban sok megközelítően igaznak bizonyult: az, hogy Marty fia egyszerre több adót néz a tévén, már rögtön nem tűnik annyira utópikusnak, 214
