Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Turi Tímea: Akármikor, akárhol
ha belegondolunk, hogy a számítógépünk képernyőjén egyszerre hány ablakot tartunk nyitva, a plasztikai műtétek és az instant ételek térnyeréséről nem is beszélve. Ami azonban valóban időtálló próféciának tűnik a mából visszanézve a trilógiát illetően, az nem is a jövő - a mai jelenünk - ábrázolására tett javaslatokat illeti, hanem épp az időrétegek egymáshoz való viszonyának megjelenítését. A minket körülvevő mediális térben is, amely alapvetően meghatározza a világérzékelésünket, és amelybe a filmek is - mint például a Vissza a jövőbe - beletartoznak, épp az időnek mint linearitásnak az érzékelése veszett el. Ezért lehet az is, hogy az interneten a film rajongói mindig a trilógia lehetséges folytatásáról álmodoznak, miközben - nyilván a trilógia következetes dramaturgiai kompaktsága miatt - a folytatás elképzelhetetlen. Ám azért is, mivel folytatása logikailag csak lineárisan haladó történetnek lehet (ezért nem lehet a második és a harmadik részt se folytatásnak, csak a trilógiának mint egésznek a részeként tekinteni), a trilógiát folytatni így olyan lenne, mint még egy felesleges hurkot tenni egy pamutgombolyagra. Milyen emlékezetes jelenet például az, amikor a második, szinte már barokkosán bonyolult részben Marty másodszor tér vissza az ötvenes évekbe, szülei fiatalkorába, és távolról szemlélője lehet saját magának mint időutazónak (ha az időutazás nyomot hagy az időn, az újabb visszatérés csak tovább bonyolít): ekkor az első időmegváltoztató tettet (azt, hogy édesapja felpofozza a gonosz Beefet, ezzel megváltoztatva saját alkatát, és ezáltal jövőjét) úgy szemléli, akár egy filmet. Mint egy újranézett, soha meg nem unható jelenetet. Épp úgy, mint az a néző, aki nem tudja megunni a trilógia újra- és újranézését, noha éppúgy nem talál benne semmi valódi újat, mint az időutazó a különböző időrétegekben: nem azért nézi, amit néz, hogy mi történik, hanem azért, hogy hogyan. Az ismétlés is időutazás. Mindez azonban nem (csak) a rajongó nézőpontja: amióta a videomegosztó és az otthoni filmnézés tűnik korunk meghatározó médiafogyasztási formájának, a filmek befogadása is változik: atomizálódik, darabokra bomlik, a jelenetek idézhetők, külön interpretálhatók. Jellegzetes az is, hogy a YouTube-on, a legnagyobb mai videomegosztó portálon a Vissza a jövőbe számomra nyilvánvalóan egészen más miatt fontos utolsó jelenete csak azért található meg, mert valaki kiemeli benne a háttérben látható bakit: azt, hogy a doki egyik kisfiát játszó gyerekszínész az alfelét vakargatja. Ebben a gesztusban - mármint a háttérben zajló jelenet szó szerinti felnagyításban - nem csupán az egyszeri vicc keresése látható, hanem az is, hogy miféle igény lehet a kerek és befejezett (amilyen dramaturgiailag maga a trilógia) „emberivé", kevésbé kerek és kevésbé befejezetté tételére. A Vissza a jövőbe ugyanis nem csak azért érezhető az én nemzedékem filmjeként, mert közel egy időben születtünk vele, és közel akkor élünk most, amikor a film jövő ideje játszódik. Hanem azért is, mert a mi számunkra az idő érzékelése már nem úgy lineáris, a térérzékelésünk már nem úgy szegmentált, mint azelőtt - és lám, rögtön rácáfolok önmagámra, hiszen egy olyan kijelentést tet215
