Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Turi Tímea: Akármikor, akárhol
val találkozva megváltoztatja (értsd: elrontja) a jövőt, egy új, alternatív „tér- idő-kontinuumot" hoz létre, ám annak, hogy az első részben Marty időutazása is (ott: pozitív) változásokat indukál a viszonylagos jelenben, mintha nem lenne következménye. Nyilván mondhatjuk azt, hogy egy szórakoztató filmtől ne várjunk szigorú logikai következetességet, hiszen még a Hamlet is tele van ellentmondásokkal, csakhogy az ellentmondások gyakran - mint a Hamletben is - önmagukon túlmutató jelentőségűek. A Vissza a jövőbe esetében például épp az időutazásról való gondolkodás megváltozása az egyik legizgalmasabb kérdés: míg az első részben a doki mindig arra figyelmeztet, az utazások során nem szabad semmit sem megváltoztatni, semmit sem befolyásolni, addig az utolsó rész utolsó jelenetében gyakorlatilag egy - igaz, művészet nélküli - „változtasd meg élted"-programot tanácsol. Pontosabban azt sugallja, hogy a változtatás nem is változtatás, ugyanis nincs mihez képest változtatni. „A jövő nincs megírva. A jövő olyan, amilyenné teszitek. Tegyétek hát olyanná, hogy jó legyen." A Vissza a jövőbe, ebből is látszik, jellegzetes foglalata egyfajta amerikai gondolkodásnak, a trilógiát mégis többnek gondolom a self-made-man mini- odüsszeiájánál. A szórakozott professzor tanulsága, a jövő megíratlansága ugyanis csak a jövő viszonylagossá válása szempontjából állítható. Ezt azért is könnyen mondhatja a doki, mivel a harmadik rész végére csakugyan az időn kívül rendezi be saját és családja életét: sőt, a gyerekei már rögtön ebbe az időtlenségbe születnek. A doki amúgy is mindig mintha ki akarná írni magát az időből: az időgép megsemmisítése iránti visszatérő vágy és a vadnyugaton berendezkedő technicizálatlan élet kísérlete így nem is áll olyan messze történetének „befejezésétől", a vonatformájú, gyakorlatilag lakókocsi-funkciójú időgépmozdonyon való élettől. A doki az állandó utazásban ugyanis kívül kerül az időn: az ő szempontjából így valóban értelmetlenné válik a múlt, a jelen és a jövő megkülönböztetése, miközben még „csak" 1985-ben, vagyis egyszerre csak egy időpontban élt, valójában félelemmel tölthette el az idők sorába való beavatkozás. Ugyanis ha nincs különbség múlt és jövő között, a „múlt"-at megváltoztatni éppolyan lehetetlen és éppolyan lehetséges, mint a „jövő"-t alakítani. A Vissza a jövőbe etikája ezek szerint úgy oldja fel az előbb említett ellentmondásokat, hogy minden megengedett, ami jobbá teszi az időt, és minden kijavítandó, vagyis máshogy csinálandó, ami rosszá. Az idő: tabula rasa. Nem véletlen, hogy a végső fináléban a jövő íratlanságát épp a jövőből hozott, Marty várható személyes tragédiájának nyomaként megjelenő írás eltűnése jelenti. Az azonban, ami a szereplők igazságaként csak az utolsó jelenetben lesz kimondva, azt a film mint ötlet és kompozíció már a kezdetektől sugallja. Sőt, maga a cím paradoxona is erre utal: a jövő mint irány nem megkülönböztethető a múlttól. A trilógia visszatérő jelenetei is mind arra engednek következtetni, hogy a történelem vagyis az idő által tagolt tér egymásutánja voltaképpen csak a díszletek, az elhanyagolható körülmények változása: a vadnyugati csehó, a 213
