Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Tóth Pál Péter: A magyar népességfejlődés meghatározottsága (Múlt, jelen, jövő)
A harmadikhoz pedig az országba hívott, befogadott, bevándorló idegen népek tagjai és utódaik közül azok tartoztak, akik az együttélés során magyarrá „váltak", azaz a magyarokhoz asszimilálódtak. A magyarok termékenységét tehát - a fenti három népcsoporthoz tartozók közül - a magyarokhoz asszimilálódók és utódaik termékenysége folyamatosan kiegészítette.2 Az asszimilációs folyamatok fenntartásához és annak működéséhez a Magyar Királyság, az ott élő népek területi elhelyezkedése jó keretet, hátteret, feltételt biztosított. A magyarok többsége, mint ismeretes, a Kárpát-medence központi területét foglalta el, melynek következtében a központi funkciókat ellátó politikai, gazdasági, katonai, kulturális és igazgatási központok is ide koncentrálódtak. Ennek eredményeképpen az itt élő, illetve a belső vándormozgalom keretében az ország perifériáiról a centrumba vándorló nem magyar ajkú népesség, és az e területre bevándorló külföldiek egy részének asszimilálódása, elmagyarosodása is itt, az ország központi területén volt a legdinamikusabb.3 A fentiekben vázolt folyamatok az I. világháború végéig határozták meg a magyar népesség lélekszámának alakulását, növekedését, melyben az ország területén élő magyarokhoz asszimilálódott más népek és leszármazottjaik, valamint a magyarokhoz asszimilálódott bevándorlók és leszármazottjaik termékenysége folyamatosan kiegészítő, pótlólagos szerepet játszott. Törés a magyar népességfejlődésben Az I. világháború végén a Magyar Királyság egységét a győztes nagyhatalmak felszámolták. Ennek következményei, valamint a háború polgári és katonai vesztesége a magyar népességfejlődés vonatkozásában drasztikus változást eredményezett. A bekövetkezett változás ugyanis alapvető változást hozott a nem magyar népek magyar népességfejlődésben játszott eddigi szerepében. Az új határok közé szorított ország esetében ugyanis már nem, vagy csak alig működött az a fentiekben megfogalmazott törvényszerűség, mely szerint az ország területén élő nem magyar népek - a bevándorlók és a szélső területeken élők a többségében magyarok által lakott központi területekre vándorolva - pótlólagos forrásként szerepet játszanak a magyarok lélekszámának növelésében. A nem magyar nemzetiségűek aránya az 1910-es népszámlálás szerint 45,5 százalék volt. Ez az arány 1920-ban a megmaradt országban 10,5 százalékra, 1930-ban pedig 7,9 százalékra esett. Ettől kezdve ugyanis a belső vándormozgalom döntően már csak a modernizációs folyamatok követelményeinek kielégítését, s ezzel együtt a lakosság súlypontjainak területi átrendeződését szolgálta (és lényegében szolgálja jelenleg 2 A történeti, történeti demográfiai kutatások eredményeként ismert, hogy az államalapítás idejére a honfoglalókkal érkező nem magyar népelemek (és utódaik) döntő többsége saját etnikai identitását magyarra „cserélte". Ennek következtében a XL, XII. századtól a magyar népességfejlődésben játszott szerepük már nem pótlólagos és kiegészítő jellegű, hanem belesimult a magyarba, eggyé vált azzal. 3 E folyamat keretében a szélső területeken élő magyar nemzetiségűek központi területre való vándorlása is zajlott, amelynek következtében e területek fentiekben leírt szerepe még egyértelműbbé lett. 155
