Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

dől. Régebben sokkal kollegiálisabbak voltak az emberek. Akinek ma jól megy, az nem törődik avval, akinek rosszabbul mennek a dolgai." (Carmen, 54)

„A legfájdalmasabb változás? A régi vagongyári szellem, ami volt a munkahelyemen. Tíz-tizenkét órákat dolgozott az ember naponta, nem volt mindegy, kikkel és milyen légkörben dolgozik. Szóval, azt nagyon sajnáltuk. Annak teljesen vége. Teljesen. Nyomai még vannak, de az, ami régen volt, nekem valóban hiányzik. A többi emberre levetítve nagyon jónak tartottam a gyerekek üdültetését, a táborozásokat meg hasonló. A gyerekeknek jó volt. Hülyeség volt abbahagyni. Más énnekem nem hiányzik abból a rendszerből." (Sándor, 59)

„Másképpen kellene elosztani nálunk a munkát... Akinek van munkája, attól egyre többet követelnek, akinek meg nincs, az otthon unatkozik. Az NDK idején rengeteget ünnepeltünk, mindig volt valami közösségi dolog. Sokkal többet voltunk együtt a kollégákkal. Sokkal több időt töltöttünk akkor közösségben. Ez ma nem így van. Mindenkinek más az érdeklődése, munka után ma már egyáltalán nem szokás, hogy eljárjanak valahova együtt a kollégák. Nincs olyan intenzív közösségi élet, mint régen az NDK-ban. Régebben egészen mások voltak a lakóközösségek is. Mi lakótelepen laktunk, közösen nyírtuk a füvet, ültettük a virágokat, a férfiak együtt bütykölték hétvégén az autót, nagy kerti partikat rendeztünk, meg voltak gyerekzsúrok, születésnapi zsúrok is. Rengeteget ünnepeltünk együtt, ahogy így visszagondolok. Az emberek mindent együtt csináltak. Ma szerintem sokkal rosszabbak az emberi kapcsolatok. Az emberek csak magukkal, a saját problémáikkal vannak elfoglalva, például ha valaki munkanélküli, vagy más gondja van. Nincs meg a régi összetartás, és ez szerintem nagyon szomorú." (Martha, 52)

„ Osszetartóbb közösségeket lehetett akkor egy-egy munkahelyen összehozni. Mondom ezt mint brigádvezető. Egy évben kétszer-háromszor is össze tudtam hozni az embereket ezen a kis horgásztanyán. Ha az első sikerült, a többire szívesen jöttek. Alkalmuk, módjuk volt arra, hogy megismerjék egymást, és akarták is megismerni egymást. Ma ugyanaz a társaság, ugyanazon a munkahelyen -jó, nem ugyanaz, mert az életkor már hármat, négyet kipiszkált onnan, igaz, helyettük vannak újak -, hát nézze, ha össze akarja hasonlítani. Tíz évvel ezelőtt összejöttek itt hatvanötén, mert családostul jöttek, olyan is volt, aki elhozta az anyósát. Most huszonketten. Ezért nem ér rá, azért nem ér rá, fáradt ő az ilyesmihez. Komoly kifogása talán egy embernek volt. Délután azért eljött, most meg a harmadát nem lehet összeszedni. Ki is ment a divatból, az egyéni problémák is olyanok lehetnek, hogy nem nagy hajlandóságot mutatnak arra, hogy társasági életet éljenek. De ezt a házunkról is el tudom mondani. Nyolcvan lakás, amikor beköltöztünk oda, az első szilveszter napján a nyolcvan lakásból legalább harmincötben jártam. De nálunk is. Keresztül-kasul mászkáltunk együtt, jól éreztük magunkat, sőt -felkelek, hát az egyik vendég ott aludt a padlón. Ma? Nem cserélődtek úgy a lakók, mégis úgy mennek el az ember mellett, hogy egyszerűen nem köszönnek. Valahova villanyszerelőt hívtak, látom, nyomkodja ki összevissza az órákat, mert nem tudja, melyik lakáshoz tartozik. Kérdezem, mit művel? Fel van háborodva: »Csak nem képzeli, hogy válaszolok?« A fene tudja, mi ez. Megjön, nyitja az ajtót, aztán kattan a kulcs a zárban, zárja belülről az ajtót, és hogy mi történik a szomszédban, nem törődik vele. Felettünk lakik egy nő, elég hangos, mindig zörög. Két napig csönd. Nem tudjátok, mi van vele? Nem láttátok? Nem hallottátok? A gyerekek nem jöttek?

71