Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)
Aztán mire a gyerekek megjelentek, kulcs belül van, feltörtük az ajtót, a mama még élt, aztán leültek tanakodni, mit is kéne csinálni. »Hát majd szólunk a mentőknek«, és indultak el. És érdekes, hogy egy ilyen eset se készteti arra a szomszédot... vagy nem törődik vele. Számomra ez egy nagyon elfogadhatatlan befelé fordulás. Mi nem ilyenek vagyunk." (Tamás, 65) Amit kiemelhetünk a fenti idézetekből az az, hogy a magyarok ugyanúgy reflektáltak az egyén és a közösség viszonyának megváltozására, az egyén közösségtől való elidegenedésére, mint a németek. Itt lényegében megegyeznek a rendszerváltozás utáni tapasztalatok; a munkások mind a két mintában egyként tették szóvá a munkahelyi közösségek szétesését, a kollégák és a szomszédok közti kapcsolat lazulását vagy teljes eltűnését és az emberek csökkenő igényét egy intenzív társas életre. A közösségi élet intenzitásának csökkenését és a növekvő individualizálódást mind a németek, mind pedig a magyarok - ezúttal következetesen - az új rendszer számlájára írták, amely „magányos harcosokat" nevel (ez volt a németek kedvenc kifejezése, amit nagyon sok interjúalany előszeretettel használt), és nem igényli azt a fajta kollektív együttműködést, amit egyöntetűen a brigádok és az egykori szocialista közösségek pozitív örökségének éreztek az interjúalanyok. A németek világosan látták, hogy az új, posztfordista kapitalizmus kíméletlenül versenyezteti az embereket, és a rendszer úgy van megoldva, hogy csak az egyéni teljesítményt értékeli, akkor is, ha közös projektekről" vagy „teammunkáról" beszélnek. Ehhez idézném Karit, aki egyértelműen megfogalmazott egy rendszerellenes kritikát: „Ma nem is akarják, hogy egy munkahelyen ilyen közösség legyen. Beszélnek »csapatszellemről«, de a cél az, hogy versenyeztessék az embereket, vagyis egymás ellen dolgozzanak, ne egymásért. Egy célért dolgoznak ugyan, de mindenki a magáét hajtja, vagyis önmagából kell kihoznia a maximumot. Én azt mondanám, hogy ma egyértelműen rosszabbak az emberi kapcsolatok, mint az NDK-ban annak idején. Mindenki csak a maga munkáját, a maga érdekeit nézi, csak arra koncentrál, hogy a sajátját teljesítse. Mindenkit annyira lefoglalnak a saját dolgai, hogy a másik problémái nem érdekesek a számára. Én ezt rossznak tartom. És azt hiszem, ez tulajdonképpen ebből a rendszerből fakad. Ma mindenhol hallja, ahogy mondják: »könyöklő társadalom«, mert mindenkinek saját magának kell kiverekedni a helyét a társadalomban. A másikat félre kell tolni, hogy az ember maga előrejusson, vagy hogy érvényesüljön. És erre rengeteg példát talál a hétköznapokban. Mondhatok magának egyet: hárman dolgoztunk a Sparkassénél, hasonló munkakörben. Megmondták, hogy meg akarják szüntetni ezt a fiókot. Mind a hárman ugyanazt csináltuk. Az egyik nekem azt mondta, hogyha arról lesz szó, hogy egy munkahelyért kell harcolnunk egymás között, akkor ő minden eszközzel harcolni fog. Ezt így megmondta. Szerintem ma mindenhol nagyon kiélezett a harc, sehol se keresik a kompromisszumot. Nem az van, hogy nemcsak mindig a magam javát nézem, hanem együtt átbeszéljük a problémát, és próbálunk rá egy közös megoldást találni. Meglátásom szerint ezt ma szinte sehol nem csinálják. Ezért mondom magának: az emberi kapcsolatok minősége szerintem ma minden téren romlott, mindegy, hogy a munkahelyre gondol, vagy a magánéletre. Mi például egy negyvennégy lakásos lakótelepi házban laktunk, volt egy nagy lakóközösségünk, akikkel nagyon sokat ünnepeltünk együtt, sok közös programunk volt. Ez '89 után megszűnt. Sokan 72
