Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

tek - bár ehhez rögtön hozzátehetjük, hogy az előbbiek jóval kevesebb „egyéb" (állami, munkahelyi, szociális stb.) erőforrásra támaszkodhattak.

Miközben a szociológiai felmérések tanúsága szerint a magyarok társas kapcsolatai a rendszerváltozás óta egyre inkább szűkülnek (és a második gazdaság elterjedése okán azelőtt sem jutott olyan sok idő az emberi kapcsolatokra), érdemes összevetni a magyar mintát a keletnémettel. Noha természetesen nem beszélhetünk „reprezentatív" mintákról, megkockáztatnám a feltevést, hogy az a fajta elidegenedés, amiről a németek panaszkodtak, elterjedtebb a posztfordista társadalmakban, mint az iparilag kevésbé fejlett területeken. Míg a német munkanélküli Jan egyértelműen megfogalmazta, hogy a gépek feleslegessé teszik az embereket, a magyar mintában senki nem beszélt arról, hogy a Rábában „feleslegesek" a munkások. A keletnémet mintával való összevetésben érdemes arra is rámutatni, hogy a magyarok közül senki nem érezte úgy, hogy csak saját magára számíthat; mint ahogyan Flórának eszébe sem jutott, hogy sokkal könnyebb lenne a háztartás és a saját maga helyzete, ha megszabadulna súlyosan alkoholbeteg élettársától. A német esetben a családi kapcsolatok is sok tekintetben individualizálódtak: Dora elfogadta, hogy nem tud segíteni férje depresszióján, és a férfi nélkül tért vissza Jénába; Jan beszélt arról, hogy volt egy élettársa és egy fia, de az élettársa talált magának egy új partnert, és úgy gondolták, jobb, ha Jan minél kevesebbet találkozik a fiúval. A németek ezeket az élet tényei között említették, elfogadva, hogy az embereknek jogukban áll szabadon megválasztani, hol és kivel akarnak élni, és az egyéni döntés szabadsága fontosabb a korábban kialakult kis csoportos kötődéseknél. A magyar mintában, éppen ellenkezőleg, az emberek a kis csoportok fennmaradását tekintették elsődlegesnek. Miközben tehát számos kritika éri a magyar emberi kapcsolatokat, a német mintával való összevetésben azt mondhatjuk, jóval kevésbé „előrehaladott" Magyarországon az individualizáció.

Annak ellenére, hogy a mintában szereplő magyarok nem találkoztak az elidegenedés olyan szélsőséges formáival, mint a németek, és a kis csoportos (elsősorban családi) közösségek szilárdabb támasznak bizonyultak Magyarországon, mint Németországban, nyugodtan egymás mellé tehetjük az alábbi idézeteket, amelyek mind kritikusan ítélik meg az új rendszerben megerősödő individualizációt: „Akkoriban egészen más volt a közösségi élet, minden az üzem körül forgott. Rengeteg rendezvény volt, brigádestek, brigádünnepek, nagyon sok ilyen alkalom volt, és rendszeresen találkoztak a kollégák - a brigádban, a műhelyben, a részlegen, meg az egész nagy gyár szintjén is voltak rendszeres és állandó rendezvények. Én nem voltam nagy kommunista, ezt mondtam magának, de össze se lehet hasonlítani azokat a közösségeket a maival. Nálunk nagyon jó hangulat volt az üzemben, rendszeresen összejártunk a kollégákkal, segítettünk egymásnak például tapétázni, építkezni, ez akkor teljesen normális volt. Akkor az teljesen természetes volt, hogy az emberek segítettek egymásnak. Ez ma már egyáltalán nem így van. Az a régi közösségi szellem, ami akkor volt, az ma elveszett. A mi üzemünkben a száz emberből ma alig néhány dolgozik a Zeissnál, a többit mind kirúgták. Egy ideig még összejártunk, aztán ez abbamaradt. Ma mindenki »magányos harcos«, magával foglalkozik, és csak azzal törődik, hogy neki sikerüljön, a másik nem érdekli. Mindenki csak magára gon70