Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)
A tanulmányban azt kívánom bebizonyítani, hogy erre az elidegenedésre a munkások is reflektáltak; sőt, ahogyan látni fogjuk, éppen ez volt az a dimenzió, ahol mind a két mintában megfogalmaztak egy következetesen rendszerellenes kritikát. Az első lépés a társadalomkritika felé, hogy valamennyi interjúalany szembeállította a szocialista közösségeket az új rendszerben kritizált individualizációval. A németeknél különösen nagy szerepet kapott a munkanélküliség kritikája: sokan ezt tartották az újkapitalizmus legszömyűbb fenyegetésének. A munkanélküliek nemcsak kiestek a korábban „természetesnek" tekintett kis csoportos közösségekből, hanem sokan egyre jobban izolálódtak, és a végén maguk is elutasították a társas együttlét formáit - vagy inkább azt mondhatjuk, alkalmatlanná váltak a társas életre. Miközben a német mintában előfordultak szélsőséges esetek - alkoholizmus, klinikai depresszió, öngyilkosság -, a magyar interjúalanyok nem említették az elszigetelődés ilyen extrém példáit. A mintában egy interjúalanynak volt súlyos alkoholbetegségben szenvedő, leszázalékolt férje, aki nyilvánvalóan képtelen lett volna saját magát egyedül fenntartani. Az interjúalany fejében azonban egyáltalán nem vetődött fel a válás gondolata. Azt mondhatjuk, legalábbis a két minta alapján, hogy a magyarok a rendszerváltozás után sikeresebben tudták mozgósítani a kis csoportos erőforrásokat (ha ideértjük a családot), mint a némeés a szeretteinek tekintett emberek számára, ha elveszíti a „hasznosságát"; hiszen Gregor belső énje (lelke, ha úgy tetszik) az átváltozás ellenére ugyanaz maradt. Úgy tűnik, az ember „lelkét" - egyéb hasznosság híján - meglehetősen közönyösen fogadja az embertől elidegenedett világ, benne Gregor húgával, akiért a testvére elvállalta a fárasztó banki robotot, feláldozva egy másik, kreatívabb életre irányuló vágyait. Az átváltozásban megjelenik ugyan az áldozatvállalás motívuma, de a konklúzió - hogy ti. az ember haszon nélkül semmit nem ér - meglehetősen ellentmond a keresztény hagyománynak; noha lehet egyfajta ítélet a „protestáns etikából" kinőtt (vagy attól elrugaszkodott) társadalom felett. De Zola Gmm’na/jában is van utalás arra, hogy a kapitalizmusban az emberek nyomorúsága nemcsak a kizsákmányolásból fakad: „Ekkor elöntötte a harag, s dühödten ordított: 'Kenyeret! Mintha más nem is kellene, ti barmok!' Ő ehetett, s mégis majd belepusztult a kínba. Feldúlt családi tűzhelye, egész gyötrel- mes élete egyetlen szörnyű csuklásban tört most fel belőle. Ha az embernek kenyere van, azzal még nincs minden rendben. Melyik bomlott agyú találta ki azt, hogy az ember boldogsága e földön a vagyon arányos elosztásában rejlik? Lerombolhatják az egész társadalmat ezek az ámokfutó forradalmárok, felépíthetnek helyébe egy másikat, azzal, hogy mindenkinek kijár majd a maga vajas kenyere, egy jottányival sem teszik boldogabbá az emberiséget, egy jottányival sem enyhítik kínjait. Sőt, csak boldogtalansággal árasztják el a földet, csak azt érik el, hogy egy napon az egész emberiség veszett kutyaként vonít, mert a kielégített ösztönök békés közönyéből a csillapíthatatlan szenvedélyek gyötrelmes piedesztáljára emelték." A regényben nincs igazi megoldás; az világos és érthető, hogy a munkások (is) emberhez méltó életet követelnek, de az nem, miképpen és mitől tűnne el az a fajta elidegenedettség, amiről az idézetben a mérnök beszél. Az azonban egyértelmű, milyen „megoldást" utasít el az író: és valóban, a társadalom (akármilyen) legveszedelmesebb ellensége nem az a munkástömeg, amelyik őrjöngésében nem riad vissza a hullacsonkítástól sem, hanem a „magányos" anarchista, aki a rombolás „szent" célja érdekében habozás nélkül feláldozza a leszálló bányászokat, köztük a barátját, akit szerelmes férfiként egyébként is „hasznavehetetlennek" tart a mozgalom szempontjából. Az emberi élet iránti közönyében azonban az anarchista veszedelmesen közel kerül a kapitalista világ azon logikájához, aminek Gregor Samsa is áldozatul esik. Valójában azt mondhatjuk - ha a regényben több figyelmet kap Szuvarin alakja -, akkor Zola az anarchistában megteremtette az embertől elidegenedett világ végső „produktumát": azt az embert, aki uralja a technikát (ezért képes sokkal szörnyűségesebb pusztítást véghezvinni, mint a gépromboló munkástömeg), de Kafka „ártatlan" hősével ellentétben, nem köti semmiféle érzelem senkihez, és ahogyan a barátai feláldozásával bizonyítja, már nem is akarja a kötődést. 69
