Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)
lődés ügyét, mint ahogyan a brigádban mindenki tudta, hogy a „kulturális vállalások" egy része csak a látszatot szolgálta: „Nagyon kritikusan látom a hozzám hasonló emberek sorsát. Nagyon kritikusan. Az embernek csökken a jövedelme, azzal, hogy mindent emelnek, csak a fizetést nem. Úgyhogy muszáj az embernek összébb húzódzkodni, csökkenteni a kiadásait. Én előfizettem a kábeltévére. Most kijött a papír, hogy 1680 Ft-ról felemelték a díjat 2460 Ft-ra. És ezt a kutya se veszi számításba. Pedig ez is 600 Ft. Igaz? Úgyhogy írtam nekik egy levelet, hogy lemondom a drágábbik csomagot, pedig nagyon szerettem a Discovery csatornát. Sok érdekes filmet adtak, amit szívesen néztem. De egyedül élek, egyedül fizetem a lakást, egyre több probléma van egészségileg. Egy példa, elmegyek orvoshoz, 5000 Ft. Ebből indulok ki, hogy minden rosszabb lett." (Balázs, 56) Miközben az interjúalanyoktól távol állt a szocialista múlt idealizálása, a keletnémet és a magyar mintában is egyhangúan kijelentették, hogy „régebben" sokkal jobbak voltak a közösségek, mint most. Ez - természetesen - szubjektív kijelentés. Mivel azonban kivétel nélkül mindegyik interjúalany úgy látta, hogy a társadalom individualizálódott, sőt mi több, ezt valamennyien negatív változásnak érezték - függetlenül attól, hogy egyébként hogyan ítélték meg a rendszer- változást és a régi rendszert -, nem írhatjuk az egyéni szubjektivitás számlájára ezt a véleményt. Jeleztem, hogy a „közösségi élet" is nehezen definiálható és ezért kritizálható fogalom. Az emberek azonban - ahogyan a fenti idézetek illusztrálják - többé-kevésbé világosan meghatározták, mit értettek a szocialista közösségek alatt, illetve mit tekintettek pozitív értéknek a felülről (is) jócskán támogatott szocialista kultúrából. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy egy lépéssel továbbvigyem ezt az érvelést, és megmutassam, hogyan fogalmazódik meg éppen a szocialista közösségek pozitív tapasztalata alapján az individualista új rendszer antikapitalista kritikája, ami az interjúk alapján nagyon hasonló tapasztalatokat fejez ki a két mintában. A munkások természetesen nem használták az elidegenedés fogalmát. Én azonban szeretném megmutatni, hogy az egykori kollektívák szétesése és az új rendszerben megerősödő elmagányosodás - ami minden interjúban megjelenik, mint negatív tapasztalat - lényegében egy olyan kapitalizmuskritikát táplál, ami sok tekintetben „megfelel" a '60-as évek új baloldali irányzatának, ami az osztályharc helyett előtérbe állította a kapitalizmus elidegenítő hatásait.18 18 Nem véletlenül fedezte fel újra a fiatalkori Marxot a '60-as évek új baloldala. Az elidegenedés problémájának filozófiai tárgyalására nem vállalkozhat ez a dolgozat; pusztán néhány irodalmi példán keresztül szeretném érzékeltetni az elidegenedés egyik - Marx által is tárgyalt - formájának, az egyén közösségtől való elidegenedésének megjelenését. Az egyik „örök" klasszikus itt Franz Kafka; míg Svejk szándékosan „hülye", vagyis tudatosan szegi meg annak a társadalmi rendnek a szabályait, amelyet meghaladottnak, képmutatónak és igazságtalannak érez, addig Az átváltozás Gregor Samsája nem akar lázadni a társadalom ellen, ellenkezőleg, mindent megtesz azért, hogy „jó fiú" legyen a polgári és családi elvárások szerint. Ez a társadalom azonban valójában részvétlen és közönyös; amikor a tisztviselő féreggé változva hasznavehetetlenné válik mind a főnökei, mind pedig a családja számára, éppolyan részvétlenül takarítják el, mint ahogyan eltaposnak egy gusztustalan svábbogarat (csak úgy tűnik, itt a méretek nagyobbak). Azt nem tudjuk, hogy Kafka mennyit sejtett meg „előre" a 20. század vérzivatarából; az azonban bizonyos, hogy nagyon korán felismerte a kapitalista társadalomban gyökerező elidegenedést, amit a modern irodalom egyik „alapélményének" tekinthetünk. Az átváltozás talán máig az egyik legkegyetlenebb reflexió arra, hogy mit is ér az ember a magáénak tekintett világ 68
