Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

kívánták idealizálni a múltat. A fenti idézetek valójában éppen azt bizonyítják, hogy noha az állampárt erőteljesen szorgalmazta a szocialista kollektívák kialakítását, és a keletnémet esetben különösen feltűnő nagy állami ünnepeket, tömegrendezvényeket stb., valójában egyre kevésbé tudta befolyásolni az emberek politikai gondolkodását és munkástudatát. Itt szeretném megjegyezni, hogy az egyébként nagy hagyománnyal rendelkező munkásművelődés felkarolása sem váltott ki osztatlan lelkesedést. A németeknél elsősorban azt kifogásolták, hogy a továbbtanulást összekötötték a dogmatikus marxista-leninista ideológia propagálásával, és nemegyszer a párthűséggel, míg a magyaroknál többen megjegyezték, hogy a kultúrát „felülről" erőltették rá az emberekre: „Irtuk ketten a szocialista brigádnaplót, hazudtam, mert kellett. Akkor ugye irányított politika volt. Voltak ezek a kulturális vállalások, hát nem azt mondom, hogy tízen elmentünk egy- egy előadásra, amit beírtam, de azért öten-hatan biztosan ott voltunk." (Ákos, 51)

A magyar interjúalanyok közül jó néhányan elmondták, hogy régebben volt színházbérletük, míg az újkapitalista rendszerben le kellett mondaniuk erről a „fényűzésről"; de ugyanígy említették a könyvek és más kulturális termékek árának emelkedését, ami sokuk számára megfizethetetlenné tette a kulturális fogyasztást. A kulturális igények természetesen a mintában sem voltak egyformák; ettől függetlenül azonban egész egyszerűen nem igaz az a rendszerváltás után „ellenkezőjére" fordult sztereotípia, hogy a munkásokat valójában soha nem érdekelték a polgári művelődésnek olyan formái, mint a színház, a komolyzenei koncertek vagy a könyvtár (és így persze nem is baj, ha kiszorultak a kultúra fogyasztásából, hiszen amúgy sincs rá igényük).17 Én inkább azt emelném ki - a munkásművelődést a rendszerpropagandával azonosító, „lesajnáló" érvelés helyett -, hogy az újkapitalista rendszerben azoknak is le kellett mondaniuk a kulturális fogyasztásról, akik korábban rendszeresen jártak színházba, moziba; le kellett mondaniuk az újság-előfizetést, amit korábban járattak; és voltak, akik megemlítették, hogy korábban vásároltak könyveket, amit most már nem tudnak megengedni maguknak. Ezt az oldalt éppúgy érdemes (lenne) idézni, mint azt, hogy a kultúra erőltetésével az állampárt sokszor csak lejáratta a munkásműve17 Homogén munkásosztály - szociológiai értelemben - természetesen soha nem létezett. Nagy különbségek voltak a szakmunkások és a betanított munkások között, de a falusi és városi munkásság életmódja is nagyon különbözött. Paradox, hogy a szocialista korszak ma „tapintatosan" elfelejtett munkásklasszikusai valójában alátámasztják a munkások alacsony kulturális igényeiről kialakult sztereotípiát: ide tartozik a Rozsdatemető, de Kertész Ákos Makraja is élesen szembeállítja a lázadó értelmiségi Valit a földhözragadtabb, megalkuvóbb Makrával, aki minden férfiúi vonzereje és tehetsége ellenére sem meri vállalni a saját álmait, amik túlmutatnak a prózai „munkásléten", de még az egész rosszul berendezett világ ellen lázadó szerelmét sem, holott tudatában van Vali igazának. (A regény természetesen több síkon értelmezhető; társadalmilag azonban 1956 éppen ellentmondani látszik a lázadó értelmiségi-megalkuvó munkás szembeállításának, hiszen a harcoló tömegek nagy részét a munkásfiatalok adták.) Hozzá kell tennünk, hogy a Rozsdatemető Hábetler Janija egy „lumpenproletár" családból jön, mint ahogyan a regényben szereplők is sokkal inkább csavargók, a társadalom perifériájára szorult emberek, esetleg sikeres (vagy sikertelen) kalandorok, semmint a „klasszikus" munkásosztály tagjai. Ugyanilyen társadalmi környezetet fest le a Mocorgó, mintha Fejes Endre „igazi" világa valójában a rejtői - vagy egy másik közép-európai példánál maradva -, a haseki világ folytatása lenne, ahol Svejk azért tarthat tükröt kora társadalma elé, mert egyetlen társadalmi osztályhoz sem tartozik, és kiábrándulva a Monarchia meghaladottnak ítélt társadalmából, nem is célja már az integráció.

67