Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

válságát. Mindenesetre érdemes ehhez idézni Tamás véleményét, aki a megyei pártbizottságban képviselte a Rábát és az ipari munkásosztályt - noha akkor már művezetőként, később pedig mérnökként dolgozott: „Az irányító pártszervezetek azt hitték, hogy napi politizálás folyik az alapszervezetekben, hát egy francot folyt. Vasas üzem lévén, ahol nehéz dolgokat kell emelgetni, az alapszervezeti taggyűlés legfontosabb témája az volt, amikor Kis Pista, Nagy Józsi, Kovács Zoli felszólalt, hogy miért nincs elég targonca a Szereidében, miért késik a Szombathelyről érkező kocsival a dugattyú, és miért kell nekünk ezért nap mint nap túlórázni, amikor nyugodtan meg tudnánk csinálni két műszakban a követelményt, ha időben megkapnánk az alkatrészt. Ilyenek voltak. Más. Hangulatjelentés. A pártvezetés igazából kíváncsi lett volna arra, hogy az országos megyei döntések milyen fogadtatásra találtak az emberek körében, mekkora a társadalmi támogatottsága ennek a döntésnek. És az első titkár megkérdezett engem, hogy a motorgyárban tényleg ez a véleményük, hogy miért nem lehet Győrben gyerekcipőbe való cipőfűzőt kapni? [Később] Nem hurrogták volna le. Felállhatott volna. Nem érdekelték ezek a dolgok. 0 sértve érezte magát, hogyha elvárják tőle azt, hogy gondolkodjon valamiről, és alkosson róla véleményt, és álljon föl, és mondja el." (Tamás, 65) Érdekes, hogy a rendszer ellen lázadó Jan vélemé­nye tulajdonképpen sok tekintetben egybecseng a megyei végrehajtó bizottság egykori tagjának gondolataival: „Nekem az nem tetszett, hogy nem lehetett saját véleményem. Az ember nem mondhatta ki, amit gondolt, az a spicliskedés, hogy állan­dóanfigyelték meg kihallgatták az embert, még egy kocsmában vagy a gyáron belül is. Minden államellenes tevékenységnek meg felforgatásnak minősült. Ezt elhibáztátok - ilyet nem lehetett mondani. A párt dönt el mindent, a párt nélkül nem nő fű, nincs levegő - ez volt a hozzáállás. Az emberek gondolkodni akartak, javaslatokat tenni, javítani - meg se hallgatták őket. A pártnak mindig igaza van, te menjél dolgozni, ne gondolkodjál. El akarták venni az emberektől azt a képességet, hogy gondolkodjanak. Mindenki csak dolgozzon, tegye a dolgát, fent intézik a komoly dolgokat. Ez nézetem szerint ma sem változott. Akik fent vannak, azok továbbra sem akarják, hogy az embe­rek gondolkozzanak." (Jan, 52) A szocialista kollektívák állami támogatása tehát távolról sem jelentett valódi demokratizálást abban az értelemben, hogy ezek a közösségek komoly döntésho­zás, pláne politikai tevékenység színhelyéül szolgáltak volna. Éppen ellenkező­leg, azt mondhatjuk, hogy a komoly politikai tevékenység élesen elvált a közös­ségi élettől - legalábbis a munkások többsége szemében. Erre nézve tanulságos az alábbi német interjúrészlet (az interjúalany, Frieda férje párttag és művezető volt, de maga Frieda nem csatlakozott a párthoz): „A férjem rendőr volt, ott ez [a párt­tagság] szinte elvárás volt akkor. De én nem. Pedig velem is beszélt az üzemvezetőm, hogy a te férjed párttag, akkor te miért nem lépsz be? Amikor már nagyon nyaggat­tak, megmondtam a nőnek, aki mindenképp be akart léptetni: »Na jó, ha a te férjed belép, akkor majd én is belépek«. Mert tudtam, hogy a férje nem párttag. És ezzel el volt intézve. Én ezzel úgy voltam, mint sokan mások az üzemben: az ember minden hónapban fizeti a tagdíjat, aztán nem tudja, miért és kinek? Meg a gyűlésezésre se volt nekem időm. Én egyáltalán nem voltam a rendszer ellen, csak ebben a dologban. Ott volt például a május 1-jei felvonulás. Arra mindig kimentem. És nem azért, mert engem valaki is kényszerített volna, ahogyan ma sokan mesélik. Az akkor hozzátarto­65

Next

/
Oldalképek
Tartalom