Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Jövő, aminek van is, nincs is múltja
hatni tudott. Ha valami nagyot változott azóta, az talán csak annyi, hogy kevésbé tűnik ma magabiztosnak a jövőt vizionálok retorikája és programja. Az az illúzióvesztés, ami a 19. századi tudományos utópiák politikai gyakorlatba való átültetése során elsajátított tapasztalatoknak lett az eredménye, s az a nem kevésbé kiábrándító tapasztalat, ami a globalizálódó modernitás (a fejlődés) által kiváltott megannyi anomália révén keletkezett az idők során (a környezeti katasztrófa növekvő valószínűsége, az éhezés világjelensége, az elmérgesedő helyi konfliktusok kezelhetetlensége), egyaránt óvatosságra intenek a jövő ural- hatósága tekintetében. Az ez alkalommal éppen csak felvillantott új elméleti felismerések a jövő előre jelezhetőségének az útjában tornyosuló korlátokról (az eseményszerű struktúrák növekvő szerepe, a változások hihetetlen felgyorsulása és a cselekvéseket megszabó vagy befolyásoló viszonyok komplexitása), mind ennek az aktuális tapasztalatnak a gondolati gyümölcsei. Jó-e, ha van, és kárhozatos-e, ha nincs valakinek (az egyénnek) és valakiknek (a közösségnek) valamilyen jövőképe? Nem válaszolhatunk kategorikusan a kérdésre, holott akik a kérdést meg szokták fogalmazni, mindig kategorikus nemmel felelnek a mondat első és kategorikus igéiméi válaszolnak a mondat második felében foglaltakra. A túl határozott és a jelenre intézményes erővel rátukmált jövőkép, amely a múlt tapasztalatainak többnyire valamely ideológia jegyében történő kiértékelésén, majd normatív utópiává emelésén alapul, éppúgy meg tudja fojtani az életet, mint ahogyan (nem csak Nietzsche szerint) a történelem tanulmányozásának a mértéktelensége is kárt tesz az élőben.27 Ma már gazdag tapasztalatok állnak erről rendelkezésünkre, amit jó lenne nem elfelejteni, amire azonban komplex és gyorsan változó társadalmi körülmények között különösen hajlamosak az emberek. A jövő akarása és egyúttal a jövő feltétlen tisztelete nem kíván azonban doktrinér jövőképet; s nem követeli meg továbbá azt sem, hogy biztos és csalhatatlan tudással bírjunk a jelen által determinált, ennek ellenére megjósolhatatlan káoszként ránk törő jövőről. A múlt, a jelen és a jövő egymás közti tapasztalati összefüggései nem mutatnak semmiféle időbeli állandóságot. Olyannyira igaz ez, hogy akár egyetlen (20. századi és a 21. századot még szintén megérő) egyén életén belül is észrevehetően átalakulhatott idővel múltnak és jövőnek a jelen(é)re gyakorolt befolyása, mindeme időkategóriák tudata. Minderről ma még inkább csak homályos sejtéseink vannak; a köznapi mentalitás jól irányzott szociológiai vizsgálatával, továbbá az időtudatnak a tudományos és művészi reprezentációban való megnyilatkozását feltárva könnyen bizonyossággá érlelhetnénk azonban a ma többnyire még csak tétova feltevéseinket. 27 Friedrich Nietzsche: i. m. 37. 11
