Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Jövő, aminek van is, nincs is múltja

nagyobb biztonsággal kerülheti ki az előrejelző jóslások, a profetikus jövőképgyártás korábbról ismert csapdáit. „A történeti (történetírói) gondolkodásnak a jövő birodalmára alkalmazásaként az egyszeri definitiv előrejelzést az egymással szüntelen párbeszédben és vitában álló történészek kezétől származó sokféle történet váltaná fel végre. A történeti gondolkodás a jövőt mint a vizsgálódás terepét éppoly magabiztossá és szellemileg rigorózussá tehetné ezáltal, mint amilyen a múlt kutatása,"24

A múlt és a jövő megismerésbeli egy szintre hozása új, mondhatni posztmodem fejlemény. Az időbeli kategóriák megszokott rendjének általa sugallt módosítása nem az egyedüli tapasztalat azonban, amiről ma beszélni szokás. Egy másfajta elképzelés hirdetője úgy jellemzi például a 20. századot, mint aminek kezdetben a jövő diktált, hogy idővel mindinkább átengedje magát saját jelenének, feladva ezáltal a jövő iránti érdeklődését és elköteleződését. „A 20. század [...] ötvözte a futurizmust és a prezentizmust. Míg először inkább futurista irányba hajlott, végül inkább a prezentizmushoz közeledett. [...] Futurizmus alatt itt a jövő uralmát értjük. Ez az idő rendjének parancsoló szava: egy olyan rendé, amely megállás nélkül gyorsul, vagy legalábbis gyorsulónak tűnik. A történelmet ekkoriban a jövő nevében csinálják, s ugyanígy kell írni is. "25 Mindez azonban ma már a múlté. Az első világháború és a rá következő válságok kezdték ki először a futurizmus korábbi magabiztosságát, a történetiség modem trendje azonban ennek ellenére egy ideig még működőképes maradt, sőt belőle fakadt „az egyedüli időbeli horizont". Ennek jegyében deklarálták, egyebek közt, a modernizáció szükségességét és felsőbbrendűségét, hozzá igazodva hirdették mindenekelőtt a diktatúrákban a tervgazdálkodás nagyszerűségét, és hangsúlyozták mindenhol egyforma hévvel a gazdasági verseny egyedül üdvözítő mivoltát. „Mindazonáltal a jövő kezdte apránként átengedni területét a jelennek, amely egyre nagyobb teret nyert, egészen addig, hogy nem oly rég már úgy tűnt, mindent elfoglal. Ekkor léptünk be abba a korba, amelyben a jelen elsőbbséget élvez: ez bizony már a prezentizmus kora."26

Nehéz állást foglalni abban a kérdésben, hogy tényleg az-e a helyzet, mint amit az idézett francia történész elméletalkotó állít. Igaz, mára tovatűnt (legalábbis Európából) a kommunista politikai rezsimek által fennen hirdetett sajátos futurizmus, bár ma sem vagyunk híján a jelenünket átható jövőtudatnak. Kérdés, kimeríti vajon a futurizmus fogalmát, ha valamely tudományos prófécia segítségével prognosztizált, sőt normává emelt jövőhöz szabják hozzá a jelent és a múltat? Ez bizonyára csak túlzó megnyilatkozása a modem embert már huzamosabb ideje a hatalmában tartó időtapasztalatnak, amely a folytonos változásra való szakadatlan készenlétet tartogatja számára mint egyedüli életlehetőséget. A változás tehát, hogy mindig készen kell állni a jövő folytonos befogadására, ma sem hat kevésbé várakozásainkba beépülő tapasztalatként, mint amennyire a 20. század tisztán futuristának tartott első felében vagy a század első kétharmadában

24 Uo. 89.

25 Francois Hartog: A történetiség rendjei. Prezentizmus és időtapasztalat. L'Harmattan - Atelier, Bp., 2006.109.

26 Uo. 110.

10