Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Toldi Éva: Az egyetlen történet labirintusában (Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című regényéről)
tragikus esemény nem az elbeszélő szomszédját sújtotta, csak ad hoc névazonossággal van dolgunk. A Cuniculus az üregi nyúl latin neve, de a regényben ő lesz a római légió zsoldoskatonája is. A Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból (1986) már címével olyan referenciális tartalmakat hordoz, amelynek összetett kulturális utalásrendszere van. A cím a narrátor pozícióját relativizálja és teszi ironikussá, de oly módon, hogy a gyermeki asszociációs körön belül marad. A Féderes Manó ugyanis az a játékszer, amit angol nyelvterületen Jack on the boxnak hívnak, és elsősorban amerikai kultúrkörben terjedt el, németül pedig Schachtelteufelnek, egy bohóc (régebben: ördög), amely egy kis zenélő dobozkában van, s ha a felhúzást követően elhangzik a zene, felpattan a fedél, s a rugóra szerelt figura kiugrik belőle. Az ő emlékirataiból ad közre szemelvényeket a narrátor, ironikusan utalva ezzel a történelem mibenlétére és a személyesség egyik műfajára: a memoárra, amely a szerzője által átélt eseményekről számol be, ám kevésbé intim, mint a napló, mert főként a közélet eseményeit regisztrálja, mégis személyes, mert szubjektiven mondja el a történetet. De arra is, hogy a narrátor egyfajta szimulakrumával akad dolgunk, aki a szöveg közreadójának, szerkesztőjének pozícióját veszi fel. A Világ, én ma felébredtem című kötetben (1982) éppen az én mint az epicentrum metaforája válik hangsúlyossá. A szerző-elbeszélő kettősségében rejlő feszültség és perspektívamozgás tudatosításának jelzése egy fénykép. A kötet fedőlapján egy pucér, zománcos lavórban ülő kisfiú látszik. Ugyanez a fotó látható az első szöveg végén is, egy kissé rontott, karcolt formában, amely a régiességet hivatott jelezni, mellette pedig egy képaláírás, amelynek vizuális megjelenése a napilapok szokását követi, függőlegesen látható, tehát a külső referencialitás helyére, az „objektív" média jelenlétére utal. Az aláírás pedig így hangzik: „Én így lettem íróvá." A deixis alakzata kétségtelen, és az is, hogy a történetek elbeszélője direkt megfeleléseket provokál a szerzői és az elbeszélői én között. Természetesen iróniáról és provokációról van szó, amit nemcsak a gyermek fényképe és az elbeszélt események közötti komolyság teremt meg, hanem az is, hogy a kijelentés folyamatot tételez, ám valójában állapotot ábrázol. Fejlődéstörténetet ígér, és mozdulatlan önarcképet mutat be. Előképnek is tekinthető, hiszen a Kinek Észak, kinek Dél elbeszélője fenntartja az igen erőteljes narrátori jelenlétet, reflexiók és önreflexiók sorával szembesíti az elbeszélt történetet. Önmagát gyakran mint „szerény krónikásuk"-at nevezi meg, másutt „igazi hősök után kutató szerény krónikásuk"29 mondja a történetet. Az elbeszélő gyakran megjelöli forrásait, amelyek között egyaránt találhatók valósak - például Erdújhelyi Menyhért Újvidék története című könyve a XIX. század végéről -, valamint fiktívek - Picspang tanár úr naplójegyzetei -, de a cím szerint felsoroltakon kívül még számos más forrást, újságokat, levéltári anyagot, internetes honlapokat. Többször utal Veljko Milkovic történész-föltalálóra is, aki hat kötetet írt Péterváradról, nemcsak történelmét, hanem legendáit is feldolgozta. Ilyenkor a történelmi forrásokat kutató krónikás-narrátor szólal meg. Emica Visal kisnyugdíjas is „adatközlővé lép" elő, a történetíró ilyenkor az oral history módszerét alkalmazza. Az elbeszélői perspektíva külsővé válik, hiszen „nem játszhatjuk folyton a mindentudót"30, „Érdujhelyi Menyhért pedig tudni véli" az események menetét. A helyi néphagyomány, a cigány babonák vagy a szerb temetkezési szokások leírásánál az etnográfus van jelen. De amikor azt is elmondja, hogy a hatóság be akarta tiltani, hogy a gyászolók csókkal vegyenek búcsút a halottól, a próbálkozás kudarcba fulladt, mert össznépi, szinte lázadásszerű tiltakozáshullámot váltott ki - ekkor a művelődéstörténész-el29 Uo. 148. 30 Uo. 160. 97
