Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Dávid Gyula: Címszavak (Mutatvány a romániai magyar irodalmi lexikon 5. kötetéből)
és románok igazságos kiegyezése és szövetkezése." (i. m. 183.) „A magyarságnak azt kell néznie - jelentette ki hozzászólásában a Németh László »harmadik utat« ajánló előadásával keményen szem- beszálló Nagy István -, hogy a társadalmi és gazdasági követelmények terén melyik oldal választja a dolgozó nép szociális felszabadítását, melyik áll a nemzetek egyenjogúsága és függetlensége alapján, melyik akarja a népek megbékélését az igazság és a szabadság alapján... Ez az oldal ma az országban a munkásság és a parasztság pártjainak és a felelős értelmiségieknek a szövetkezésében nyilatkozik meg. Ez az oldal küzd nemzeti függetlenségünkért, a demokráciáért, a magyar nép jogaiért, s küzd azért, hogy kivonjuk magunkat a katasztrófából." (uo. 229.); „...akik Erdélyben élünk - mondta felszólalásában Asztalos István -, a magyar jövőre nézve a szociális kérdések mellett igen fontosnak tartjuk a nemzetiségi kérdést... Vagyis egymásra vagyunk utalva gazdaságilag, szellemileg. Vakság lenne hát éppen a magyar öncélúság érdekében, velük a békés együttműködést nem keresni és emellett az együttműködés mellett ugyancsak szükségszerű magyar érdekről állást nem foglalni.” (uo. 236.). Szabédi László már a szocializmus körül a konferencián uralkodó fogalomzavarról beszélt, míg Bözödi György, aki a székelység sajátságos helyzetére és ügyeire, a nagybirtok kérdésére irányította hallgatói figyelmét, már a szocializmussal szembeni fenntartásai összefüggésében látta a kisebbségekhez való viszonyt is. Kijelentette: „...a szocializmus alapján szeretném szóvá tenni a nemzetiségi kérdést. Mindnyájan megegyezünk abban, hogy »szocialisták vagyunk«, és ez természetesen a nemzetiségi kérdésben is már eleve bizonyos állásfoglalást jelent. De nyomban hozzátettük azt is, hogy szocialisták vagyunk - de magyar módra. Tehát nem fenntartás nélkül fogadjuk el a szocializmust mint eszmét, hanem a magyar viszonyokhoz alkalmazva.” A fenntartások a szocializmussal szemben különösen hangsúlyozódtak az erdélyiek közül Marosi Péter hozzászólásában, aki - miközben óvott az „általános emberi", illetve a „faji jelleg" kizárólagosságától - aggodalmát fejezte ki az iránt, hogy „...a magyar munkásság vezetői sokszor nem értik meg a magyar fajta együvé tartozásának parancsát. Mi a garanciája annak - tette fel a kérdést -, hogy ez a munkásvezetőség érvényesíteni tudja majd a magyarság érdekeit az elkövetkező szláv moszkovitizmussal szemben?" (Szárszó. Bp. 1943. 61.). És emlékeztetve arra, hogy a liberalizmus a polgári Magyarországot a paraszttömegek kizárásával valósította meg, hozzátette: „Milyen garanciát nyújthatnak a munkásság vezetői arra nézve, hogy az újabb felszabadulás, ami most következik, nem jelenti-e majd újra az idegen elemek térhódítását a magyar életben?" (uo. 62.). A szárszói konferencia eseményei és konfrontációi annak lezajlása után is tovább gyűrűztek: az eseményeket a Hitelben Takácsy Miklós értékelte, az erdélyi szereplők közül pedig Nagy István tért vissza rájuk, kudarcnak érezve és „teljes világnézeti zűrzavar" helyének minősítve a konferenciát. Aztán évtizedekkel később - már emlékezéseikben - ketten is felidézték az eseményeket: Nagy István és Balogh Edgár. Mindkettejük értékelése alapvetően változatlan, de mindketten említést tesznek a konferencia napjainak egy addig nyilvánosságra nem került mozzanatáról: egy névtelen levélről, amelyet a konferencia számos résztvevője kapott meg „egy kolozsvári vasmunkás" aláírással. Ez a levél - amint Nagy István írja - .keményen, szinte vádlóan figyelmeztetett felelősségünkre, ... radikális tanácsokat adott nekünk a szovjetellenes háborúból való azonnali kilépésre” (Szemben az árral. 529.). Balogh Edgártól tudjuk meg, hogy ennek a levélnek a szerzője az akkor már illegalitásban rejtőző Józsa Béla volt, akivel ő, mint írja, előre egyeztetett leveleik tartalmát illetően (Szolgálatban. 284.). Nagy István - Borbándi Gyula későbbi mérlegének ellentmondva - felidézi annak emlékét is, hogy a csendőrség különös figyelemmel kísérte a tanácskozást, s hogy többek között az ő felszólalásának gyorsírásos jegyzőkönyvét is bekérték Püski Sándortól. Ugyanő idéz, Németh Lászlóval való vitáját folytatva - meg nem nevezve - „egy fiatal református teológus szenvedélyes hangú felszólalásá "-ból, amely „csak egyike volt - és nem a legnyersebbike - a jobboldali szélfúvásnak” (i. m. 532.). 84
