Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Gerold László: "Igen – kedves szomszédok! él / még Bánk, Atyánk…" (Orosz Lászlónak születésnapra, megkésett könyvismertető helyett)
vélemény is, mint ahogy majd két évszázadnyi időben ez többször is megtörtént. De hogy korokat, értelmezéseket túlélő remekmű, azt Orosz László egész életművével félreérthetetlenné tette. * A Kecskeméthez és Kecskemét által a magyar irodalomtörténethez kötődő Orosz László életműve két nagy költőopus szolgálatában alakult évtizedek óta. Érdeklődése a niklai remetének nevezett Berzsenyi Dánielhez kötődik, de főleg Katona Józsefhez, a mindig és mindenhol magát magányosnak érző kecskeméti drámaíró-fiskálishoz, akihez irigylésre méltó tudós következetességgel ragaszkodott, s aki életműve egyik legalaposabb és legjobb tolmácsát kapta benne. Tanulmányok, köztük a Bánk bán nemzeti színházi előadásainak szövege két nekifutásban (1845-1867, 1868-1929), kismonográfia (1974) és a mindennél értékesebb Bánk bán kritikai kiadás (1983), ennek a kutatói, értelmezői opusnak a magaslati pontjai. S legutóbb a nagy mű értelmezéstörténetének áttekintése irodalmi és színházi vonatkozásban. És itt álljunk is meg egy szusszanásnyi pillanatra! Irodalom és színház együtt. Amennyire természetes, magától értetődő, ha drámáról, drámatörténetről van szó, annyira rendhagyó is a gyakorlat szempontjából. A magyar irodalomtörténet valahogy nem szereti a színházat, bizalmatlan iránta, féltékeny rá, talán mert sokkal lazábban, olykor már-már felelőtlenül tud/mer viszonyulni a drámához, mint kizárólag a szöveggel bajmolódó irodalomtudomány. Amiben kétségtelenül van némi igazság, ugyanakkor pedig a színházi olvasat, és az ennek nyomán létrehozott előadás, az irodalomtól eltérő jellege folytán, olyan mozzanatokat lát meg, összefüggéseket fedez fel, kénytelen tudomásul venni, amire a drámaolvasó tudós talán nem is gondolna. Orosz László könyve kandidátusi téziseit tartalmazó kiadvány a címéhez illően, úgy mutatja meg Katona Bánk bánjához vezető utakat, hogy - ha csak mód van rá - az irodalmi és a színházi olvasatokat egyaránt feltárja. És nem csak azért, mert a „Színház és irodalomtörténet Bánk bán-képe kezdettől fogva nem egyezett, azóta sem igen találkozott, sőt, az utóbbi években még távolodott is egymástól", mi több, „gyakran vitatkozik is egymással a színházi és az irodalomtörténeti megközelítés", ahogy a kötet Bevezetésének már első bekezdésében fontosnak tartja hangsúlyozni a szerző. Ez az izgalmas, két szálon futó értelmezési, kisajátítási folyamat rajzolódik ki pontosan Orosz László áttekintéséből, jóllehet az is nyilvánvaló, hogy ez a szemle vázlatos - alkalmasint terjedelmi korlátok miatt; a minimális kísérő apparátust is nélkülöző kötet névjegyzékkel együtt mindössze 138 oldal! -, látható, hogy igencsak szelektív, hogy a szerzőnek sokkal több mondandója lenne bármelyik fejezet esetében. De így is bizonyítja azt az irodalom szempontjából nem kifejezetten boldogító, ám megkerülhetetlen kiszolgáltatottságot, hogy a kor mindig erősebb, mint a mű, hogy minden kor a maga képére kívánja formálni a számára fontos műveket, ami egyszerre gazdagít(hat)ja az értelmezés tartományát és újabb kérdéseket vet(het) fel, ellentmondásokat old(hat) fel, s ugyanakkor újabb ellentmondásokat is szül(het). * Az, hogy könyve mottójául Orosz László Horváth János sorait választja - miszerint „...mennél többször olvasta el az ember [Katona művét], annál kevésbé lesz bátorsága kifogásolni benne valamit, annál megszégyenültebben állapítja meg korábbi megfigyelései könnyelműségét, annál inkább meggyőződik róla, hogy sohasem neki, hanem mindig Katonának van igaza.az nemcsak a magyar irodalomtörténet-írás mestere előtti tisztelgés (evidencia: nincs huszadik századi magyar irodalomtörténész, aki ne Horváth János köpenye alól bújt volna ki!), az is, hanem a tárgyalt téma iránti felelősség vállalása és igazolása is. 79
