Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Alföldy Jenő: A modern Petőfi
Modem költészetünkben Juhász Ferenc korai elbeszélő költeményeinek Petőfi volt a fő mintaadója. Nagy Lászlót is ő ihlette a Föltámadt piros csizma megírására. Székely János, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor ugyancsak merített a nemzetét szolgáló Petőfiből, holott férfikoruk nagy részében csak rejtőzve fejezhették ki közérdekű véleményüket. Csoóri Sándor egy 1973-as jubileumi fölkérésre, hogy emlékezzen meg Petőfiről, válaszul visszakérdezett: meg lehet-e idézni Petőfit a tilalmak légkörében? Nem lehet, mondta, mert szabadsághiányos szellemi életünk azt nem bírja el. Utassy Józsefnek a Petőfi emlékét ébresztő verséért sem rajongtak, amikor kikiáltotta: „ Lopnak a bőség kosarából!" Hosszan folytatható a felsorolás. Gondoljunk csak Jékely Zoltán zsamokölő művére, melyben mintha a kondukátor dicstelen végét sejtette volna meg a hetvenes években - címe: Sárkányhalál Csomaszentgyörgyfalván. * Talán az idők végezetéig szükség lesz a szabadság költőjének politikai-ellenzéki bátorságára és szatirikus szemléletére - de szívesen beszélnék a formaújító Petőfiről is. Ötleteiből bőven merítenek olyan költőink, mint a marosvásárhelyi européer, Kovács András Ferenc - most csak azokra az újabb keletű szonettjeire gondolok, amelyekben hexameterek bújnak meg furfangos tördelésben (a kecskeméti Forrásban találkoztam velük nemrég). Efféle boszorkányságok Petőfitől sem voltak idegenek. A Csapó Etelke emlékére írt Játszik öreg földünk... sorai kettétört hexameterekből állnak, s rímei az egyik legbravúrosabb versformát rejtegetik: a leoninust. Petőfi „trükkös" versei hathatósan cáfolják azokat az irodalmi őröket, akik az előző század ötvenes éveiben az „öncélú" költők műveit polgári csökevénynek nevezték, s elűzték őket az irodalom fórumairól. Az egyenlőség forradalmából kreáltak kötelező kánont, s a szabadság költőjét zsarnoki eszmék igazolására használták. Nemcsak az ellenzéki hangokat torolták meg az ő nevében, hanem a modem észjárást s a kísérletezést is. Weöres Sándor egy beszélgetésünk alkalmával csodálkozását fejezte ki azon, hogy Petőfit mindig csak harcias Türtaioszként emlegetik, pedig egészen öncélú verseket is írt. S elmondta fejből Petőfi Fresco ritornell című versét, amely inkább tréfa, mint szerelmi vallomás. Említhette volna a Viríts, kikerics! című dalt is: témája ellenére ez sem szerelmi vallomás - a játékos hangzás kedvéért íródott. A „lobogónk Petőfi" esztétáinak másra kellett volna hivatkozniuk, amikor a l'art pour l'art költőit lebunkózták. Ágh István az irodalmi perzekutoroknak szánta a fricskát, amikor a hetvenes évek elején úgy nyilatkozott, hogy „Petőfi ma lettrista verseket írna". Mert vonzotta, amit tiltottak, s taszította, amit előírtak. A mai irodalom ízlésformálói között is furcsa vélemények harapóztak el arról, hogy Petőfi elavult, rímelő publicista, retorikája a 19. század populista népszónokává teszi, és szerelmi lírájához nincs köze a modem embernek. Akkor sem értem ezt az ítéletet, ha csak a hazai romantika gyöngyszemére, a Tündérálomra gondolok; szépségét a hazai modernség úttörője, Füst Milán is fennen magasztalta. Utalnék más „vadromantikus" Petőfi-műre is, például az Álmodom én, és mégsem alkatom címűre. A korszerűség nevében a polgári gondolat nélkülözhetetlen láncszemét iktatják ki a jövőbe vezető híd tartószerkezetéből, amely Petőfitől a ma és a holnap emberéhez ível. Akik a néppel azonosuló költőt populistának nevezik, azok elsikkasztják, hogy Petőfi nem hízelgett az arctalan sokaságnak, hanem radikálisan bírálta a félrevezethető tömeget A világ és énben, a Felhők ciklusban vagy Az apostolban. S hányán merítettek a „közönséges" tárgyat megéneklő Petőfiből - kezdve Babitscsal! Gondoljunk csak Petőfi szamaras juhászlegényére és Babitsnak a csengettyűsfiúhoz - a szemétszállítóhoz - írt ódájára. Meglepően hangzik, de Petőfi az egész világot átfogó közlekedési és információs hálózatot is létrehívta. Vasúton című versével az Új Világ költője, Walt Whithman előfutárának 49
