Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Fekete J. József: "mélységek mélyének legmélyéről" (Szűgyi Zoltán: Pillangóversek)
Fekete J. József „mélységek mélyének legmélyéről" Szügyi Zoltán: Pillangóversek Szügyi Zoltán az elfogadás költője. Korábbi versei leginkább az üldözöttség előli kiútkeresés, a sors elfogadható megélése felett mélázó, óvatos, visszafojtott hangon folytattak párbeszédet környezetének természeti és társadalmi elemeivel, illetve Istennel, akitől el lehet húzódni, perlekedni lehet vele, el lehet taszítani, de vissza is lehet hozzá térni, a költő életgyónását türelmébe lehet ajánlani. Pillangóversek című, az Orpheusz Kiadónál Benes József grafikáival és Baráth Ferenc tipográfiájával megjelent kötetében Fehérben és énekelve címen egy narratív hosszúversben foglalja össze élete megpróbáltatásait, veszteségeit, egzisztenciális nyomorát, politikai vesszőfutását, a polgárháború előli menekülését, a rá következő otthontalanságát, hozzátartozók, barátok halálát, a gondviselésbe vetett hitének elveszítését, majd Isten újbóli megtalálását. Szügyi Zoltán a vajdasági Adán született, tagja volt az újvidéki Új Symposion Sziveri János vezette szerkesztőségének, amit a politika szétvert, a szerkesztőség tagjait pedig politikailag éretlennek, hiteltelennek nyilvánította, egzisztenciálisan ellehetetlenítette. Sziveri Jánoshoz családiasán bensőséges kapcsolat fűzte, annak hányattatását, majd halálát érzelmileg sokáig képtelen volt feldolgozni. A volt főszerkesztőt annak halála után, 1991-ben követte Budapestre, azután, hogy a korábbi politikai üldöztetés más formát és más tartalmat nyert, mint egy évtizeddel korábban, a szilenciumot az akkori Jugoszlávia polgárháborúinak kezdetét jelentő fegyverdörgés váltotta fel, és az áldozatok immár nem a társadalmi elszigetelés terhe alatt sorvadtak, hanem egyik pillanatról a másikra: halottak voltak. A költő a veszély elől felkerekedve új hazájában nem ölelő karok között ért révbe, hanem a mostoha kenyerére kényszerült. Mostoha sors elől menekülve és hasonlóba csöppenve a költőnek meg kellett élnie a „van honnan szökni, de nincs hová"1 érzését, és ez a tapasztalat nála nem az erőt adó irónia felhangjaival jelent meg, hanem inkább letargikus belenyugvást tükrözött. Az 1995-ös Énekünk éneke (A gondnok verseskönyve) című, az otthontalanságra reflektáló könyvében keserűsége kendőzetlen őszinteségében mutatkozott meg, ami végül a beletörődés egykedvűségében nyert megfogalmazást: „tudom e népnek rég nincs / már egy beszéde / s lelkem még az éjjel / visszakérhetik / járok hát inkább nesztelen / maradok konok zarándok / messziről jött magyar t megállók csak és várok II míg szelíd szemével / az anyafóld betakar". (Létalapítás) Ebben a tizenöt évvel ezelőtt megjelent versben jelen van a hívő ember alázata, ami meghatározó létszemléletként hatja át Szügyi Zoltán mostani kötetét is. Az előbbiben beharangozott lármás korszak vége az utóbbiban érett a csendteremtés idejévé. Mielőtt azonban a hallgatag versekkel foglalkoznánk, el kell időznünk a Pillangóversek kötetben megjelent hosszúversnél, annál is inkább, mert a költő voltaképpen ebben a költeményben adja meg költészete kulcsait. Tőle, a szavak nélküli költészet eszményét valló költőtől szokatlan a narratív hosszúvers, bár a jelzők hiánya egyéb verseiben is alkotói célkitűzés folyománya2, a lírai áttételek szinte programszerű elmaradása jelzi, hogy ezt a versét referenciálisan kell olvasni. Viszont nem valamiféle ellenversről van szó, amely kirostálta magából a líraiságot, a költői transzponáltságot. A tényszerűségre törekvésében is költő marad a költő, és olyan képi remekléseket alkot, mint például 1 Gulyás József Végre című, a vajdasági magyarok nemzedékeinek sorsmeghatározó élményét összegző négysorosa: „Végre kimondhatod / váratott soká: / van honnan szökni / de nincs hová." 2 Pillangóvers a jelzőkről. 30. o. 110
