Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Fekete J. József: "mélységek mélyének legmélyéről" (Szűgyi Zoltán: Pillangóversek)
a két nagyanyja versbe idézése során: „Az egyik: cukor meg tej. IIA másik: mély, nagyon mély, fekete / szem és áhítat - a szobafestő álmának / megrajzolt angyalfigurája a halál falán" (fii.). A hosszúvers egyszerre önéletrajz, vallomás, végelszámolás, egy kicsit felkészülés a késleltetett halálra: tisztulás, a bűnök fehérre lúgozása, a hitehagyottság levetkezése, az örökkévalóságra berendezkedés megkezdése, hiszen akit kebelére fogadott a korábban eltaszított, elfeledett, figyelmen kívül hagyott Isten, az értheti meg, hogy a visszafogadás nem a mindenkori jelen megéléséhez nyújtott segítség, hanem támasz, magyarázat, értelmezés, intés és útmutatás a földi élet olyan megéléséhez, ami elfogadhatóvá teszi ezen élet végességének következetességét - teheti-e? -, megerősíti az üdvtörténetbe vetett hitet, mert keresztény költő előtt aligha mutathat egyéb felkészülési lehetőséget a Mindenható, akinek van válasza az öröklétre készülő egyén kérdéseire. A válasz a kert, a diófa árnyéka, a pillangók, és annak fölismerése, hogy nem a költő a gondnoka az épületnek, a kertnek, a versnek, a gondolatnak, a szépség és az élet efemer boldogságának, hanem mindhárom, a természet, az élet és a költészet fölött az egyetlen Gondnok áll. A megtérésben megnyugvás csendes, szinte hallgatag versei a Pillangóversek. A pillangó egyfelől az illanó szépség - ez a kötet első ciklusának címe - metaforája, másfelől a verssé képződő gondolaté, ami a pillanatot átemeli az öröklétbe, és ezzel szabadságot teremt számára. A költő, ha verset ír, akkor teremt, jeladást végez, jelet hoz létre. Versben nyilatkozik meg, pillangóként engedi szabadjára gondolatait, hogy azok szabadon szálljanak, annak eshetőségét is feltételezve, hogy röptűk soha senkinek nem ötlik szemébe. Verset írni, vagyis jelet hagyni annyi, mint valakit utasítani valamire, ha nem egyébre, a jelek követésére, a vers olvasására. Versben megnyilatkozni ugyanakkor nem egyéb, mint önnön létünk bizonyossága, a légzés és a szívdobogás szabadságának intellektuális megfelelője. Ennek a szabadságnak az elérése módszerességet követel, a kötetben egymásnak felelgető pillangóversek és pillangóhaikuk a tökéletesen átgondolt kötetszerkesztésen túlmenően a megnyilatkozás formai fegyelmére terelik a figyelmet, jelezvén, hogy az élménylíra várható áradása helyett meditativ lírai alakzatokkal szembesül az olvasó. „Új nap alkonyul" - írja a Pillangóhaiku az új napról utolsó sorában a költő. Az első két szó, az új nap olvastán a pirkad vagy virrad igét várná a logika, a váratlanul felbukkanó alkonyul szó visszapergeti az olvasói tapasztalatban az ok-okozati összefüggések beágyazódott lenyomatát, a versmegértő gondolat elrugaszkodik a realitástól és a transzcendencia felé kormányozza a világ megértésére tett erőfeszítést. A kötet végelszámolás-jellegét látszik erősíteni, hogy kiolvasható belőle a költő értékrendszere, amiben a legfőbbek közé tartoznak az érzelmek, az érzelmek kinyilvánítására alkalmasság, a pillanat öröme, a távozás bátorsága és a megérkezés ígéretének boldogsága. A kert Szügyi költészetének frekventált toposza. A kert a gondolat tere, az önvizsgálathoz szükséges nyugalom megteremtésének színhelye, a fény és az árnyék játékának színpada, a remény fenséges magányának ligete (Pillangóvers a reményről, 66.), amelyből pillangóként szállnak tova a versek (Pillangóhaiku a versről, 67.). A külvilágtól elválasztott tér, az elmagányosodás lehetőségét megteremtő „természet kicsiben" versbéli megjelenítése egyszerre idézi meg az urbánus világ előli visszahúzódás gesztusát és az elmélkedés szellős szentélyét, Szügyinél ezért magától értetődően a kert felől indulva az istenkeresésre nyit a vers, a kerti szemlélődés elmélkedésre vált, majd a transzcendens megismerése felé fordul: „Nyár. Ősz. Tél. Tavasz. / Elvesznek. Eltűnnek mind. / Átlényegülnek. II ITEM H Ki vagy te? Te hatalmas / - kérdem tűnődve a fügefa alatt." (Pillangóvers az áttünésről) A versbe foglalt átlényegülés már az ókortól foglalkoztatta a gondolkodókat, Ovidius pedig költői toposszá emelte, s lám, két évezred elteltével is megkerülhetetlen költői-emberi téma. Az átalakulás, ami nemcsak a pillangók, hanem az össztermészet megújulási képességének sajátossága is, közvetlenül veti fel Isten mibenlétének költő- ileg artikulálható fürkészését. Az idézett költeményre következő vers (Pillangóvers a várakozásról) az előző hangütését meghatározó alázattal szemben a személyiség gigantikus kinagyítása révén („jobb lábammal a tengerben / ballal a fold kövén / állok akár egy erős / angyal a fényes láncra fűzött / gránátalmák hömpölygésével / a tűzoszlopban”) mitikus képet mutat az emberről. Az emberi nagyság és az isteni nagyság egymással nem mérhető, egymással nem állítható párhuzamba, viszont viszonyítható egymáshoz, és mindkettő a maga helyére tehető. Ez a hitevesztett, majd elkeseredésében a „mélységek mélyének legmélyéről"3 újra Istenhez forduló költő értékvilágában a helyes arányok megtartása mellett tisztul a megmérettetés az alázat haikujává: „Váram lett kertem. / Örökkévaló - ki vagy -, / látsz-e még engem?" (Pillangóhaiku a kertről) 3 Fehérben és énekelve. 78. 111
