Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Takáts József: Az elsüllyedt almező (A hatvanéves Lengyel Andrásnak, tisztelettel)
ő választottjait rendületlenül előlépteti, vizsgadíjazza..., s hápogatja velük pályázati jelentésről pályázati jelentésre az avatatlanság s a szűkkeblűség közhelyeit. Csakis így történhetik, hogy a sajtó, minden nagy fogyatkozásai mellett, vezérlő tekintélyben áll az irodalom s a közönség előtt" - ellentétben az egyetemmel és az Akadémiával. Ignotus cikke itt mintha két, bourdieu-i értelemben vett almezőt mutatna fel. Ezen egykorú intézményi magyarázathoz nyúlnak vissza voltaképpen azok az értelmezések, amelyek az ellenkultúra fogalmára építenek. Én Lackó Miklós 1988-as könyvének, a Korszellem és tudománynak Szekfü-problémák című tanulmányában találkoztam először ezzel az érveléssel9, most azonban nem tőle, hanem Lengyel Andrástól idézem, A szabadkőműves Móra című tanulmányából. A 20. század első évtizedében a „kanonikus, állami kulturális intézményrendszer és a szétaprózódó, marginális magánkezdemények között, az utóbbiból, a magánkezdeményekből kinőve megszületett egy egyre szélesedő és erősödő, sőt csúcsteljesítményeit tekintve sok ponton már a kanonikus állami intézményrendszer teljesítménye fölé emelkedő ellenkultúra. Ennek az ellenkultúrának sok ága-boga volt, föltérképezése mindmáig csak részben és felületesen történt meg. Ennek az ellenkultúrának ugyanis olyan magasrendű megnyilvánulásai is voltak, mint a Nyugat folyóirat..., a »szociológusok« szerveződései (mindenekelőtt a Huszadik Század című folyóirat és a Társadalomtudományi Társaság), egyes filozófusszervezkedések (pl. a Szellem, majd a Vasárnapi Kör...), a pszichoanalitikus egyesület..., a munkás- és szocialista irodalom intézményesülése... Ez az ellenkultúra egyszerre volt leképezése az erősen tagolt, sőt lényeges pontokon immár kettéhasadt társadalom divergáló érdekeinek és igényeinek, s a magyar kultúra mint fiktív egység egészként való modernizálásának."10 11 Lackó Miklós tanulmányai általában a különböző értelmiségi foglalkozási ágak intézményeinek szemléletével, szabályozottságával magyarázzák, hogy valaki a hivatalos kultúrához vagy az ellenkultúrához kapcsolódott. Akik a századelőn szaktudósok lettek, „szükségképpen a hivatalos tudomány konzervatív intézményeibe épültek be", írta Szekfű Gyulának és Eötvös-kollégiumi nemzedéktársainak a pályafutását elemezve, míg akik irodalmárok lettek, azok a „radikális-progresszív ellenkultúra" valamely intézményében dolgoztak. Az ellenkultúra „csak ott vívott ki magának jelentősebb szerepet, ahol a hivatalos, a céhes tudomány alig rendelkezett hagyományokkal: a filozófia (a művészetfilozófia), s a »politológiától« alig elválasztható szociológia [s a pszichológia - tehetjük hozzá -] területén".n Lackó későbbi tanulmányaiban az 1919 után visszaszoruló ellenkultúra „utóvédharcairól" is írt12. Mint A szabadkőműves Móra című tanulmányból vett hosszabb idézet vége mutatja, Lengyel hierarchikusan kapcsolja össze a kétféle - az eltérő származási csoportok össze nem hangolódott mentalitására, illetve az eltérő értékrendű intézményi közegekre hivatkozó - társadalmi magyarázatot, s a hivatalos kultúra-ellenkultúra intézményi szembenállását az „immár kettéhasadt társadalom divergáló érdekei és igényei" „leképezésének" tekinti. A társadalomképet, amely Lengyel idézett tanulmányaiból elénk tárul - s amely A Vasárnapi Kör „renegátja” hivatkozása szerint Hanák Péter monográfiafejezetére támaszkodik - társadalomtörténészek újabban vitatják és érdekes, történeti diszkurzus9 Egy későbbi Lackó Miklós-dolgozatból (Az ifjúkonzervatívok és az ellenkultúra. Világosság, 1999/3.) tudtam meg, hogy a fogalmat a századelő magyar progressziójára először Litván György használta. 10 Lengyel András: A szabadkőműves Móra. In: uő: A „másik” Móra. Szeged, Bába, 2005. 11-12. 11 Lackó Miklós: Szekfü-problémák. In: uő: Korszellem és tudomány. Budapest, Gondolat, 1988. 21. 12 Lackó Miklós: Válságkorszak - válságelméletek. Három alapmű az 1920-as évek magyar szellemi életéből. Múltunk, 2007/3., 38. 44
